február 15, 2015

Az a jó, hogy

 
 
20150215_111023
 
 
 

ez engem nagyon boldoggá tud tenni.

 
 

Reklámok
január 31, 2015

Napi megvilágosodás

 
 
A szüleim a konyhában tettek-vettek, míg én a kognitív disszonanciáimról, a személyiségfejlődéseim paradoxonairól, a kötődési mintázataimról, a pszichoszociális megnyilvánulásaim ellentmondásairól magyaráztam nekik. Nagyon leköthette őket, mert egyikünk sem fűzött hozzá különösebben semmit – még egy “A kisszék legalább nem beszélne ennyit” – jellegű vicces mondatot sem -, mire Apa, ádáz tevékenysége közpette Anyával azért mégiscsak interakcióba lépett. Nemes egyszerűséggel, problémaorientált módon a következőt mondta:
 
– Nem találom a sprayt.
 
Anya erre adott válasza megdöbbentő volt, és – bár nem nekem szólt, de – teljesen új nézőpontot adott az én mondanivalómnak is:
 
– Akkor nem jó helyen keresed.
 

 
A katarzisok és a következmények tekintetében kérdezze édesanyját, édesapját.
Garantált a hatás.
 
 

január 22, 2015

Álmomban

 
 
ent voltam.
És egy hétig tartott az öngyilkosságom.
Ami miatt szabit kellett kivennem.
És tökre sajnáltam, hogy erre kell elhasználni.
De hát én már nem akartam ent lenni.
Újra emberré akartam válni.
És csak így lehetett.
 
 
 

január 21, 2015

 
 

félistenek közé
gyere te gyermek
felel a felnőtt:
én oda nem megyek

 
 
 

hisz’ csak ott élhetek
ahol szabad lehetek

 
 

január 18, 2015

Szürke szombaton

 
 
Járkálunk körbe-körbe a városban, és tényleg nem történik semmi. Nincsenek jó koncertek, nincsenek izgalmas emberek, a város pang, lagymatag zajok úsznak szét a szélben, és keresünk egy hiábavaló karaktert, egy valóságtól igazán szét nem fosztott, de halványan azért foszlott lelket, aki mellett úgy érezhetjük, hogy élünk.
 
A kocsma felső szintjén üldögélünk. Komoly dolgokról beszélgetünk. Pszichológia. Orvostudomány. Az ovisok lendülete. Az orvosok lelkülete. A másik sarokban lévő asztalnál három srác ül.
Melyiket választanád?
 
– Aki szemben ül – mondjuk egyszerre mindketten. Pedig a másik még talán helyesebb is. De benne van valami. Valami meg nem magyarázható szomorúság által ébresztett elképesztő vonzás. Olyan kiábrándult. Olyan szürke.
 
Kb. 30 éves lehet. Magas. Vékony. Barna szemei vannak. Fogalmam sincs, mivel foglalkozhat, de mást akar csinálni. Nem művész, ahhoz valahogy anyagiabb a kisugárzása, de mégis van benne valami mélység.
Tudná, hogy miről beszélsz. Tudná, hogy mit kérdezel.
 
– De soha nem válaszolna igazából – csüggedünk el szomorúságunkban, hogy a srác, amikor észrevette, hogy bámuljuk, látványosan hátat fordított.
 
– Nem kérdezzük meg tőle, hogy igaz-e bármi abból, amit feltételezünk róla? Csak úgy, a kíváncsiság kedvéért. – Nem. Ő olyan ember, akit meg akarsz ismerni. De hát mi nem mehetünk oda hozzá. Mi lányok vagyunk.
 
 
 
És az éjszakai buszon már csak az idegen srácok jelenléte tud feldobni.
Persze még az sem igazán.

 
 

január 17, 2015

Miért halunk meg belül 25 évesen?

 
 

 
 

január 15, 2015

Van az a pillanat

 
amikor állsz az utcán
a lakásod előtt
és a füledben dübörgő zene
sem tudja elnyomni
a mellkasodból feltörő zokogást
 
mert akármennyi füzetet írsz tele
akármennyi világos gondolatod van róla
 
De elbukni,
Elesni, ott, ahol igazán talpon szerettél volna maradni,
Ahol mindig láttad magad
 
nyerni
 

ott igazán, de igazán fáj

 
 
 

január 14, 2015

VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan.

 
 

 
Valahogy az az érzésem, hogy most ebbe belekezdek, de olyan sok érzés meg gondolat tolul belém, hogy a láng mellett inkább megperzselődés lesz, mint melegedés.
 
Az majd a parázsból.
 
Tudom, kicsit le vagyok maradva, mert a film már októberben kijött, én meg csak két hete hallottam róla először, Lillunál ültünk, és facebookon nézegettünk régi gimis osztálytársainkat, mutass egy tényleg szép csajt, na ő milyen jó pasi lett, neki már gyereke van, tejóég, aztán egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a szomszéd szobából valami zene szűrődik, amire figyelek, de olyan szinten, hogy még a virágpatrik tíz évvel idősebb arca is kiúszik a fókuszból.
 
Kérdeztem Lillut, hogy ez mégis mi, mondta a címet, aha.
 
Majd nézzük meg a moziban. Jó.
 
Többször van olyan benyomásom, hogy minden a megfelelő időben történik, egy perccel sem korábban, sem később.
 
 
van-valami-furcsa-es-megmagyarazhatatlan-r
 
 
Na, ezzel a filmmel pont ez volt. Adatott egy sajátos tudatállapot, az önmagamba vetett minden kétségem összpontosulása, a közelgő hó, a Cirkó Gejzír művészmozi, a tőzegáfonyás cukorka, az újonnan vett rózsaszínű kockás, kínais pizsama, meg mellettem Lillu, aki levágatta a haját, és cukorillata volt.
 
A film első két percében már tudtam, hogy ez olyan lesz, ami még majd napok múlva is az agytekervényeimen fog pörögni. Ebben mondjuk csak annyiban tévedtem, hogy nem pörög.
 
Hanem hullámzik.
 
Lágyan, fájdalmasan, gyönyörűen, nevetve, kacagva, magával ragadva, élve.
 
Úgy igazán élve!
 
pic_20140921183039_qj10bet7n9r
 
 
A számtalan azonosulási pont, az Áron név életemben játszott szerepe, a főszereplő hangnemei és hangulatai, a felnövés nagy kérdőjelei, a budapesti élet mind-mind csak hozzáadtak ahhoz, hogy úgy jöjjek ki a moziból, hogy
 
mennyire fáj és ez mennyire csodálatos és könnyű!
 
Köszi Lillu, hogy megmutattad. Remélem nem egyedül néztem meg : )
 
 
 
Filmzene, végtelenül.

 

január 3, 2015

Ó, te, te

te nem vagy elég boldogtalan

hogy a szívembe zárjalak

november 23, 2014

Idő

 
 
Minden pillanatom ott remeg a karjaidban
Zenés elomlásom kábultan máshol van
Ahogy felpillantasz
És én könnyezem
Remegő térdre imákért
Csak érted ereszkedem
 
Körbenéztél. Minden olyan steril volt. Hideg semmilyen, régien új, elomlóan magányos, rettegően jeges. De élet volt benne. Cseppnyi-sugallatnyi, és minden beterített a mosolyod! És ahogy a nyakadba szúrták azt a rózsás színű tűt és átitatta bőrödet a sárga elmúlás-ígéret, én egy pillanatra sem hittem benne, hogy lesz olyan nap, hogy többé nem szürkül rám a szemed.
De eljött.
 
És nem énekeltél már
És minden szavadban ott volt a nyár
Pedig még tavaszlott
De te siettél
Az életből
Amennyit lehetett
Még gyorsan elvettél
 
 
Aztán búcsúzó nélkül távoztál
És szívemben elmúlt már minden nyár
És csak most jöttem rá, félszegen gyászolva
Hogy nem véletlen az a déli óra
Az a köszönés nélküli repülés
Az a kopasz ember, a kopogás, a felejtés
 
Mind a nagy terv része volt
Minden lelkeket csiszol
Mert ha formás gyémántra vágysz
Gyémántcsepp-folyó véredre találsz
Ami a csontodig bevág
De az ölelés az igazi világ
 
Amikor éjjel arra ébredek
Hogy valaki más megfogja a kezem
És a bűntudatnak csak langy lángját hiszem
Mikor sápadtan azt érzem
Hogy már nem cserélném el az életem
Hogy lássam még a szemed
 
 
Egy utolsót pillantani