Archive for ‘Mozgó.’

augusztus 18, 2015

Én és az aszfalt – Ez bizony felvonás

 
 

Mondhatnám, hogy torkomban dobogott a szívem, de ez nem lenne igaz.
 
 
Ott álltál a félig kész ház lépcsőjén, a frissen pirosra mázolt kerítést szemrevételezted (talán arra gondoltál, hogy az izzadságcseppjeink is belekeveredtek a festékbe), én meg csak öntudatlanul bámultan a tengerkék szemed, és közben azon gondolkodtam, hogy miért is izgulok. Talán előre éreztem, hogy valami történni fog.
Hiszen máskor is voltunk már így, máskor is jártunk már a környéken két keréken, messzebb is mentünk már, mint aznap estére terveztük, nem volt semmi különleges.

 
 

4-Sarah-Lezito-best-2013

 
 

Talán csak a helyzet, a felállás, ahogyan mentünk.
Elöl a fekete-arany vadászsólyom, utána a kis piros róka, a sort pedig a zöld villám zárta.
Három különleges élményem, három különleges kötődésem.

 

A Hayabusával minden ízemmel és gondolatommal Hozzád kapcsolódok, a Honda nagy élményeket és izgalmakat adott, de sosem éreztem igazán a sajátomnak (hiszen nem is hozzám tartozik, tudod… én nem is szeretem a piros színt!), a Ninja pedig azt a pulzusemelős szabadságérzetet kölcsönzi, amire csak úgy tudok visszagondolni, hogy igen, ez évekkel ezelőtt, első száguldásra született szerelem.

 
 

tumblr_mgdidcqLAj1qgolyao2_1280

 
 

Bevettünk pár kanyart, elbeszélgettünk egy-két rendőrrel, volt néhány útgyűrödés, hát igen, csak a szokásos, a mi szokásos adrenalinadagunktól mások szíve megremegne, de nekünk még csak a kezünk sem.

 
 

Ilyen az, ha valaki, aki a motoron háttal ülve lazán megy 200 km/h felett és valaki, aki egy tömeges baleset közepén csak annyit kérdez, hogy na melyiknek kezdjünk el segíteni, megfogja egymás kezét.

 
 

Aztán jött egy hiba az aszfalton, és a kis róka első kereke megugrott.
A kormány vad szitáló mozgásba kezdett, én pedig minden küzdelem ellenére elvesztettem az uralmamat a gép felett.

 

Egy koppanás az aszfalton, utána egy másik, aztán már csak azt érzem, hogy csúszok és még mindig nem állok meg.

 

Az égett bőröm szaga, a romos ruháim (megérte az a több százezer forintot, amit belefektettem…), a gyönyörű fehér-rózsaszín virágos bukósisak darabjai a földön, a remegő kezed, az aszfaltra dőlt motorok, a cigaretta, a megálló autók, az elhangzó mondatok (“én mentőorvos vagyok, hozzám nem kell mentőt hívni”), az anyukád arca, az apukám hangja a telefonban… (“Kislányom, a kötél az mégiscsak olcsóbb lenne”) mind-mind összemosódtak egy diffúz érzéskavalkáddá, amik később aztán nem hagytak aludni.

 
 

De bennem akkor is dolgozott egy érzés, egy mondat, ami aztán, az adrenalintól megfakultan érzékelhető világban testet is öltött:

 
 

Mehetek még egy kört a Ninjával?

 

 
 

Kawasaki-CS_001-Print1

 
 

És mentünk is.

 
 
 
 

 
 
 
Köszönet Cukinak, mindenért, és Dodzsinak, nagyon.
 
 

Reklámok
július 12, 2015

A lélek? Az csak elektromosság.

 
 

Ugye?

 
 

És akkor nincsen Isten, és nincsenek célok és nincsen nagy magasztosság sem, csak egy múlandó kis semmi áramkor.
Mármint hogy áramkör.

 
 

01

 

Hogy ezt egy apró kis szimbolikával (megtestesült, brutál jól kidolgozott érzelemanókkal) jelenítjük meg, az még hagyján, magában ennyivel a Pixar legújabb filmje, az Agymanók is csak a hozzám hasonló, pszichológusok és önmegvalósítók között szocializálódott, értelmiségi önkeresőket fogja meg, de bízom benne, hogy itt ennél azért többről van szó.

 
 

02

 

Na nem mintha én ennyivel már ne lennék teljesen elégedett, a két kedvenc pasim (ti. a szerelmem és tesóm) között ülve hüppögtem a moziban, amikor a képzeletbeli vattacukor-barát – aki amúgy karamellás cukrot sír – feláldozta magát Derűért (tudjátok, libabőr, meg könnyek, meg ami csak ilyenkor tőlem elvárható), miközben az egyik srácom beleszürcsölt a kólájába, a másik meg kijelentette, hogy ennyire azért nem kéne húzni.

 
 

03

 

Mégis azt gondolom, hogy ebből kultmese lesz lett. Nyilván kell hozzá egy adott hozzáállás és lélektani állapot, és az sem árt, ha az ember épp a személyiségszigetei újraépítésén dolgozik, mert akkor még azonosulni is bőven tud, de ha simán csak a 10 évesnél valamivel idősebb, absztrakciókra már valamilyen szinten képes lánylelkűek kedvence lesz, akkor is adott a világnak.

 
 

04

 

Sóhajokat, és kacajokat, bőven.

 
 

INSIDE OUT – Anger, Fear, Joy, Sadness and Disgust look out upon Riley's Islands of Personality. ©2015 Disney•Pixar. All Rights Reserved.

 

És Bánat szerepe sem elhanyagolható.

 
 

05

 

Nem véletlen, hogy a két főszereplő érzelem haj- és szemszíne megegyezik.

 

06

 
 

Kitaláljátok, hogy milyen?

 
 
08
 
 

Kék…

 
 
 
 
Inside Out
 
 

március 8, 2015

1300 cm3

 
 
kettő (néha egy…) kerékre osztva azért egészen különleges élményt tud nyújtani, pláne ha az ember lányának sejhaja alatt van.
 
 
Fiktív sebességek, fiktív trükkök.
 
 
Hidegben nem tapad úgy a gumi, bébi.
 
 

január 17, 2015

Miért halunk meg belül 25 évesen?

 
 

 
 

január 14, 2015

VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan.

 
 

 
Valahogy az az érzésem, hogy most ebbe belekezdek, de olyan sok érzés meg gondolat tolul belém, hogy a láng mellett inkább megperzselődés lesz, mint melegedés.
 
Az majd a parázsból.
 
Tudom, kicsit le vagyok maradva, mert a film már októberben kijött, én meg csak két hete hallottam róla először, Lillunál ültünk, és facebookon nézegettünk régi gimis osztálytársainkat, mutass egy tényleg szép csajt, na ő milyen jó pasi lett, neki már gyereke van, tejóég, aztán egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a szomszéd szobából valami zene szűrődik, amire figyelek, de olyan szinten, hogy még a virágpatrik tíz évvel idősebb arca is kiúszik a fókuszból.
 
Kérdeztem Lillut, hogy ez mégis mi, mondta a címet, aha.
 
Majd nézzük meg a moziban. Jó.
 
Többször van olyan benyomásom, hogy minden a megfelelő időben történik, egy perccel sem korábban, sem később.
 
 
van-valami-furcsa-es-megmagyarazhatatlan-r
 
 
Na, ezzel a filmmel pont ez volt. Adatott egy sajátos tudatállapot, az önmagamba vetett minden kétségem összpontosulása, a közelgő hó, a Cirkó Gejzír művészmozi, a tőzegáfonyás cukorka, az újonnan vett rózsaszínű kockás, kínais pizsama, meg mellettem Lillu, aki levágatta a haját, és cukorillata volt.
 
A film első két percében már tudtam, hogy ez olyan lesz, ami még majd napok múlva is az agytekervényeimen fog pörögni. Ebben mondjuk csak annyiban tévedtem, hogy nem pörög.
 
Hanem hullámzik.
 
Lágyan, fájdalmasan, gyönyörűen, nevetve, kacagva, magával ragadva, élve.
 
Úgy igazán élve!
 
pic_20140921183039_qj10bet7n9r
 
 
A számtalan azonosulási pont, az Áron név életemben játszott szerepe, a főszereplő hangnemei és hangulatai, a felnövés nagy kérdőjelei, a budapesti élet mind-mind csak hozzáadtak ahhoz, hogy úgy jöjjek ki a moziból, hogy
 
mennyire fáj és ez mennyire csodálatos és könnyű!
 
Köszi Lillu, hogy megmutattad. Remélem nem egyedül néztem meg : )
 
 
 
Filmzene, végtelenül.

 

március 13, 2014

Fény a Deák téren

 
 

photo_04_hires
 
 
Itt ülök csendben a szobában. Most ittam meg az utolsó kortyot a zöld teámból.
Édesítőszert raktam bele. Pedig tudom, hogy egészségtelen.
Vége van a filmnek, besötétedett a varázsváros, de a tavaszian zsengő hangok így is beszűrödnek a résnyire nyitott ablakon.
Könnyek folynak végig az arcomon.
Rád gondolok.
Eszembe jut a Deák tér, ma üldögéltem ott egy kicsit. Reménykedtem, hátha megjelensz.
És nem jöttél…
Mégis csodálatos volt ott lenni. Szeretem azt a helyet.
Mert találkozópont.
Bizsergető és édes nézni az unott arcú embereket, akik mereven bámulnak a tömegbe, egyik lábukról a másikra állnak, nézelődnek, várnak…
És akkor megjelenik Ő.
A férfi, a nő, a szerelem, a barát, a testvér, az ismerős. És felragyog az arcuk.
Mindenkié.
Rögtön látni, hogy igen, ő most meglátta. Egyik pillanatra a másikra megváltozik az aurája, a szürke semmilyenmagányosból a legvalódibb élő hullámok veszik körbe és sugározza magából.
És ezt még nézni is jó.
Nézni, ahogy kapcsolódunk.
 
Tudod, egyszer mondtam egy fertőtlenítő- és édeskésen teillatú konyhában,
hogy a Fény az, ami közöttünk van.
A Fény az, amikor a te meg én mi lesz.
Akár csak egy röpke pillanatra is.
 
 
tumblr_lk048sZIKX1qb81m8o1_500
 
 
 

 
 
 
A két kép az Into the Wild c. filmből van. Köszönet érte mindenkinek, aki ajánlotta. : )
 
 

február 1, 2014

Neked mit jelent a szabadság? – Mikael Aldo fotói

 
 

Filozófiai mélységekben önszórakoztató örömködésből bandukoló leánygyermekből lassan nővé cseperedő (meg cserfeskedő), értelmet értelmetlenül, de l’art pour l’art teljes lelkesedéssel kereső értelmességiként (itt most köhint egyet) az olyan fogalmak, mint a szabadság, a szeretet, a félelem, a kötődés, a forma és a tartalom rendszeresen felmerülnek a koponyatartalmam felszínesebben rétegeiben is.
Tulajdonképpen ez a blog is erről szól, immáron 8 éve.

 
 

01mikaelaldoifskiesandwavescreatedparadise

 

Ödön mutatta most meg nekem Michael Aldo állítólag szürreális képeit, amikkel persze úgy jártam, mint a szokásos ilyen jellegű képekkel, hogy jobban belemélyedve rájöttem, hogy ismerek amúgy már párat közülük, csak nem tudtam, hogy ki az alkotó.
 
Ezzel a lendülettel persze elkezdhetnék utánanézni, hogy ki ez az arc, és a google első találatait megfelelően átszellemült szövegkörnyezetben a kompozíciókat verbálisan komposzttá halmozni, ami szép meg jó meg termékeny meg a jó ég tudja, hogy milyen, de amúgy legalább biztosan büdös.

 
 

02mikaelaldoupontheearth

 

Helyette inkább csak úgy simán megosztok pár képet, meg felteszem Nektek a kérdést, amivel mostanában mindenkit bombázok, amióta a “Te is Godot-ra vársz?” és a “Szerinted mi a művészet?” jellegű agymenéseim már kimerültek,

 

hogy mégis,

 

mit jelent szabadnak lenni?

 
 

images (8)

 

Mert nekem ez jutott eszembe ezekről a képekről.

 

Kazantzakisztól a Zorbász, a görög a kedvenc könyvem, abban az öreg görög szerint az ember attól ember, hogy szabad.

 
 

„- Tiszta sor; ha kényszerítesz, elvesztesz. Effajta dolgokban tudniillik ember vagyok.
– Ember? Mit akarsz ezzel mondani?
– Azt, hogy szabad.”

 
 

03Mikael_Aldo_08

 

Mondjuk számomra a szabadságban van valami iszonyúan nyomasztó is, valami fogamat vacogtatóan rémisztő, és nem csak azért, mert a válladra simul a választás felelőssége, hanem mert olyan megfoghatatlanul magányossá válsz közben…

 
 

Persze csak hogy maradjunk ennél a kulturálisan pangó, de mélységeket tárogató, a XXI. század hajnalán még mindig népszerű közegnél, Tyler Durden is megmondta:

 

“Losin’ all hope is freedom.”

 
 

04Mikael-Aldo-Clouds

 

Én meg nem akarok belepusztulni “a lét elviselhetetlen könnyűségébe.”

 
 

05Mikael-Aldo-Portrait-snow

 

Hiába olyan csábító a repülés, még a sejtjeim is a gravitáció tartja össze.

 

Aztán meg ki tudja, nem csak ennyi vagyok-e….

 
 
 

január 24, 2014

Akarok egy sünit

 
 
agnesdog
 
 

“it’s so fluffy i’m gonna die”

 
 
 

január 15, 2014

Programajánló

 
 

Az első képet meglepő módon a facebookról vágtam ki (printszkrín gombbal beillesztettem a péjntbe!)

 
 
progi
 

Kicsit kevés még a résztvevő, nem?

 
 

A másodikat meg csak úgy szuggerálom.

 
 

302501_10200275375463777_1151868355_n

 

Szép napot mindenkinek.

 
 
 

január 11, 2014

Időkön át

 
 
Elengedtelek.
Életekkel ezelőtt.
Azt mondtad, menned kell, és bármennyire is fájt az előre átsugárzó hiányod, tudtam, hogy lágyan integető kezeimmel sem tudlak tovább tartani.
Hogy minden szó, ami akkor elmondható volt, már elhangzott közöttünk, hogy minden kalandot megéltünk, hogy minden mosolyt elsírtunk, és hogy a gyermekünk könnyei felett csapdosó óceáni szél sem ragaszthat minket többé egymásba. Mert már nem szabadságot ad a szeretetünk.

 
Elmentél. És lassan átalakult az utcák képe, lassan nélküled siklott sárgán a tömeg, és nem is éreztem a hiányod, nem vágytam hallani nem is létező szavaid és nem képzeltem el csukott szemmel a hátamon lassan végigsimuló, lágy érintésed.
 
Elfelejtettelek. Elfelejtettem a gondolataid, a szavaid, a ragyogó pillanatainkat, szinte mindent, ami valóságba süllyedő tested vonalait az enyémhez kötötték.
 
Aztán egy napon, nagyon messze onnan, ahol elváltunk, megláttalak.
Nem nőtt meg a szívveréseim száma. Nem kezdett el izzadni a tenyerem. Nem tágult ki a pupillám.
Nem remegtem. Csak éreztem.
Hogy jó, hogy újra itt vagy.
 
Nem akartam közelebb menni. Hiába vonzott hozzád a mindenség minden süvítő ereje, én éreztem a biztos bizonyságot.
 
Hogy bár a formáid megváltoztak, a tekinteted átszíneződött, az arcod vonala kissé ívesebb lett, de valami láthatatlan sugár megmaradt.
 
Megmaradt, és összekapcsol, és nem is kell közel lennünk, hogy együtt legyünk.
Nem hiába, hogy ennyi idő után, más testben és más formában, más célokkal és más jellemekkel, más élettel és más nyelvvel, de megint közelbe álmodtuk magunkat.
 
 
Egyek az erőink.
És ezen a távolság mit sem változtat.
Amikor eljön az idő, majd megint együtt sétálunk.
Egy darabig, aztán megyünk tovább.
 
 
Ilyenek az időtlen lelkek, ha találkoznak
.
 
 
 


 
 
 
“És most már minden egyre tisztább. Bárcsak Te is látnád ezt a ragyogást! Ne aggódj, minden rendben van. Minden olyan tökéletesen, átkozottul rendben van. Most már értem, hogy a határ a zene és a zaj között pusztán mesterséges, egy elfogadott szabály. Minden határ mesterséges, ami arra vár, hogy átlépjék. És ezt csak akkor teheted meg, ha így döntesz. Az olyan pillanatokban, mint ez a mostani, pont úgy érzem a szívverésed, ahogy a sajátomat, és tudom, hogy a távolság csak illúzió. Az életem sokkal messzebb ér a határaimnál.”
 
 
 
A Felhőatlasz című film ihlette ez az írásomat.
Az idézet is abból van, az én (viszonylag szabad) fordításomban.