Archive for ‘Mentő’

március 28, 2015

Szombat délutáni szabad asszociációk

 
 

“Azért az durva, hogy neked mindig ezek az autisztikus, nekem meg a nárcisztikus beütésű pasik jönnek be.” – mondja a pszichológus barátnőm, és beleszürcsöl a koktéljába.

 
 

large (7)

 
 

Engem meg csak úgy simán szórakoztat, ahogy a kissrác olyan révetegen mered a semmibe.

 

Na nem arról van szó, hogy ne tudna ő beszélni.
 
Csak hát nem akar.

 
 

large (8)

 

Tudod, lassan elfogadom, hogy mi mindig kívülállók maradunk.

 
 

large (10)

 

Mert valahol az őrület és a mély érzelmek határán az egész olyan gyönyörűen elmosódottá válik.

 
 
girly-bike
 

Én nem fogok Neked evidens dolgokról papolni, csak azért, hogy okosabbnak tűnjek.

 
 

11018865_400876993419215_8234962011270040381_n

 

És akkor felvillan egy semmiszerű, hasító mondat az elmeosztályról:

 

“Ha adsz egy cigit, nem mondom el, mit hallucinálok”

 
 

Oké, édes, csak gyere közelebb, hadd fújjam még át a fekete füstöt a tüdődbe.

 
 
alice_peter_pan_crossover__by_angeelous_dc-d5qegxg
 
 

De most komolyan, ha délután 3-ig nem ír, elkezdek kiskutyás hirdetéseket nézegetni a neten.

 
 

 
 

Istenem, bárcsak már hétfő lenne.

 
 
 
 
 
 

Köszönet: MLilla, BGábor, weheartit, marabublog

 
 

Reklámok
szeptember 15, 2014

“Csak ott érzem jól magam, ahol kitörhetem a nyakam” – Gyerekek és futások között, szabadon

 
 

Most azon túl, hogy ez a sor egy Amorf Ördögök számból van, és lehet, hogy teljesen más a mondanivalója, mint ahogyan én értelmezem, még a lakótelepünkön fél órája masszív hullámokban visító autóriasztó sem tud igazán kizökkenteni a hangzatos megfogalmazásokból, mielőtt újfent visszatérek a kóros légzési állapotokhoz, azért csak beötlik egy pár évvel ezelőtti augusztusi éjszaka, amikor e fentebb említett sorban a tárgyat nem első szám egyes személyem birtokába, hanem egyes szám harmadikba tettem, és amúgy még csak jól sem éreztem magam, sokkal inkább olyan gondolataim voltak, hogy “Menj a fenébe, Lilla, 23 éves vagy, augusztus van, meleg van, szombat van, hajnali 2 van, és Te ahelyett, hogy valami fesztiválon ráznád a feneked piros alapon fehér pöttyös miniszoknyában, itt hajlongsz egy piros, de műanyag nadrágban, egy nagyjából 120 kilós néni felett, aki az előbb még vette a levegőt, de most már nem, és te ez ellen semmit nem tudsz tenni. Hát kell ez neked, édesbogaram?”

 
 

01

 

Azt hiszem, eddigi életem három, szubjektíven legrosszabban megélt pillanatának egyike volt az a jó pár perc, amíg azt éreztem, hogy nem tudok segíteni, pedig képesnek kellene lennem rá.

 

Egyébként később olyan kórképre derült fény, ami a kórelőzmény ismerete és laborvizsgálat nélkül ott a helyszínen legfeljebb EKG-val lett volna felderíthető, de amíg a néni magánál volt, azt nem hagyta felrakni magára, azután meg már késő volt.
 
Mert hogy a néni meg akart halni.

 

Mi tagadás, amit az ember igazán akar, azt el is tudja érni (ez ilyen new age-es duma, tudom, de nekem bejön), szóval a néninek is sikerült a terve.
Mi meg elcsüggedve hazabattyogtunk, és a mentőállomásunk kopott szobájában szabadon szembesültem újra a kérdéssel, hogy most komolyan? Most tényleg? Hogy megéri?
Hogy tényleg ekkora ingerfüggőségben szenvedek, hogy még ezt is kibírom érte?
Vagy másról (is?) szól ez az egész?

 

Az életem, azt hiszem, megadja a választ.
Vagy én adom meg a választ az életemmel. Magamnak.

 

02

 
 

A hétvégi tervem az volt, hogy péntek este alszom, szombaton takarítok, kocogok, pihenek, egy barátommal találkozok, vasárnap pedig lefutom a WizzAir félmaratont.
Ehelyett kaptam egy telefont péntek este, hogy be tudnék-e ugrani másnap csányi alapítványos 10-11 éveseknek elsősegélyt és újraélesztést oktatni. Mohácson.
 
Hát persze, hogy be tudnék.

 

Ennek folytán az estém azzal telt, hogy a másnapot koncepcionáltam fejben, aztán reggel kelés korán, irány Mohács.
Mondhatom, minden percet megért.
Tizenöt, 10-11 éves forma gyerekkel tölthettem pár órát, akik csipkelődnek és “menőznek” egymás között, de az ebédre kapott pizza felét elrakják a tesóiknak; akiknél igaz, hogy nincs otthon üveg az ablakon, meg anya a nyáron lelépett, de kitűnő tanulók és különösen tehetségesek valamiben a sport vagy a művészetek terén.
A Csányi Alapítvány ilyen gyerekeket karol fel és segíti őket az Életút Program keretein belül.
A most szombati programjuk a Léghajó Alapítvány által tartott oktatás volt.

 
 

03

 

Így kerültem én oda.
Játszottunk mentőhívást, voltunk egymásba kapaszkodó cukor- és inzulinmolekulák, akik így meg tudták ölelni a sejteket, vártunk PumpaManre, aki megmentette a bújj, bújj, zöldág-szerűen a tüdőléghólyagocskában ragadt levegőgyerekeket a gonosz, hörgőzáró asztmás rohamtól, forgattunk tömeges baleseti helyszínt ábrázoló dokumentumfilmet, élesztettünk újra műanyag babát, beszélgettünk dohányzásról, alkoholról, drogokról… Olyan kérdések merültek fel, olyan hozzászólások voltak, hogy a lélegzetem elállt a mélységektől, miközben rengeteget viccelődtünk és nevettünk.
Rengeteget kaptam tőlük.
A végén megköszöntem, hogy egész nap aktívan részt vettek és figyeltek, mire az egyik legnagyobb szájú kissrác, aki amúgy nem átállott néha még velem is csipkelődni, ennyit mondott csendesen, de határozottan:
“Mi köszönjük, hogy foglalkoztál velünk…”

 
 

04

 

Ezek után jött másnap a WizzAir Budapest félmaraton, ahol életemben először futottam ennyit.
Még júniusban, egy nagyon meleg futóversenyen fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy nekem, mint minden, a futás is akkor megy jobban, ha nehezebb.
A 21 kilométert lefutni hihetetlen örömöt okozott, és sokkal jobban inspirált, mint amikor olyan távokat futottam, amiről kb. biztos voltam, hogy egy átlagos formámban, kis kitartással is menni fog.
Ez nyilván persze a saját határaimról (meg annak tágításáról) szól, szóval ha most le kéne futnom egy maratont, akkor attól még, hogy nehezebb, nem bírnám megcsinálni, mert hogy sokkal nehezebb : ).

 
 

harmadik

 

Sokat olvasott ismerőseimnek itt persze eszébe juthat Csíkszentmihályi Mihály, meg a flow, és tényleg így is van, de annyira nem fiatalon olvasgattam tőle, hogy ez alakítsa ki a személyiségem. Mindenesetre persze nyugtáztam, hogy hát igen.
 
El is meséltem Lilla barátnőmnek (aki most már egy művészeti oviban pszichológus, bár még mindig nem tudjuk biztosan róla, hogy létezik-e), hogy én a munkában is, a szabadidőben is, azt szeretem, ha valami nehéz. Ne bízzatok rám könnyű munkát, amíg a nehezet sem bírom megcsinálni.
 
Erre mutatott egy interjút, amiből itt egy darab, olvassátok. Érdemes.

 

“A Terápia nekem munkaterápia volt. Egyszerűen a munka minden fázisa – az előkészítés hónapjai, a casting néha tizenkét órás menetei, a forgatás, az utómunka – egyszerűen képtelen voltam elfáradni, olyan jót tett minden “filmes izmomnak” a terhelés. Persze, ehhez az is kellett, hogy értelmes módon lettem terhelve. Én is az a fajta vagyok, aki, ha nem a képességei legjavát kérik, akkor hihetetlen béna és tétova lesz. Egy “gyertek, dobjuk össze ezt a kis műsort, nem kell senkinek belehalni-” típusú feladat leblokkol. Végtelen megnyugvás volt, amikor lépésről lépésre kiderült, hogy itt erről egy pillanatig sincs szó.”

 

Végtelen megnyugvás , amikor lépésről lépésre kiderül, hogy itt erről egy pillanatig sincs szó.

 

Egy pillanatig sincs.

 
 
 

Annyi mindenkinek köszönet az életemért, az élményeimért,
most az utóbbi 2 napért Gabinak, Péternek, a gyerekeknek, valamint Zitának és Sanyinak, nagyon : )
A cikkért pedig (meg ha létezik, mindenért), Lillának : )

 
 
 
http://www.leghajo.hu/
http://csanyialapitvany.hu/hu
http://index.hu/kultur/cinematrix/2012/12/02/enyedi/
 
 

január 12, 2014

Almafa, mentőautó, miniszoknya és két ablak

 
 

“Gyerekek! Az almafa alatt… alma van.”

 

És akkor ezzel már így le is vonhatjuk a tegnapi este konklúzióját.

De persze mi még szeretjük áltatni magunkat.

Jó ez így. Örök naivan, örök hitben.

 
 

tumblr_mz4a4fRnWd1qz6f9yo1_500

 

Mondjuk az azért érdekes, hogy a miniszoknya látványa erősebb trigger tud lenni, mint a mentőautó szirénájának hangja.
Persze nem én lettem volna a hibás, ha belerohan a mentő az autóba, mikor az utóbbi az út közepén megállt, hogy átengedjen.

 
Én csak egy ilyen laza szombat esti sörözésre mentem.
De akkor is.

 
 

tumblr_mz3hn4NKyP1qz6f9yo1_500

 

És közben bevillan két ablak.

 

Az egyiken kipillant egy lány. Enyhén spicces. A háta mögött buliznak a barátai. Ő meg elhúzza a függönyt. A szemben lévő ház ablakán pedig épp abban a pillanatban néz ki egy fiú. Odaintenek egymásnak. Mosolyognak. A lány lesüti a szemeit, és nagyokat pislog. Később kopogtatnak az ajtaján. A fiú az. Hajnalig beszélgetnek. És sokat mosolyognak.

 

A másikon kipillant egy férfi. Épp a schizofreniája fellángoló szakaszában van. Egy-két órája öngyilkossággal fenyegetőzött. Most szereli a klímát. A háta mögött hallja a kiérkező mentőápoló köszöntését.
– Jó napot! Segíthetek valamiben? – lép oda hozzá a piros ruhás férfi.
– Ó, igen. Megfogná nekem ezt egy pillanatra? – és felé nyútja a klíma dobozát. A mentőápoló egy pillanatra habozik, aztán megtartja. A férfi pedig, aki a létrán álldogál, csavarhúzóval a kezében, ezzel a lendülettel kinyitja az ablakot, és kiugrik a tizedikről.
Mindegy, hogy milyen gyors a lift, amivel leérnek a mentők. Már felesleges elkezdeni az újraélesztést. Ilyen magasból történő zuhanást nem lehet túlélni.

 
 
tumblr_mz0nrhv6Yy1qz6f9yo1_500
 

525370_533718743341783_1064021642_n

 
 
Az első gondolatért köszönet Kingának, a szerelmes ablakos történetért pedig Diának : )
Képek az internetről, óje.
 

december 26, 2013

„De Péter, hogy jutunk Sohaországba?” – Recept földön ragadtaknak

 
 

Na jó, csak azért nem kezdtem háttal ezt a mondatot, mert háttal nem kezdünk mondatot, sőt, még mondatközben is csak bizonytalanságunk kifejezésére és semmitmondásunk érzékelhetőségének elfedésére alkalmazzuk. Persze elképesztően jó lenne most valami instant boldogságreceptet a kezetekbe adni, itt a por, végy egy kis vizet, kavarj rajta kettőt, és már kész is van.

 
 

repul01

 

Még olyan szempontból sincsen ezzel baj, hogy energiabefektetéssel arányos lesz az elkészült valami (kaja, életérzés, emberi kapcsolat), csak most semmiképpen nem vagyok olyan hangulatban, hogy bárkinek is az arcába vágjam – legkevésbé persze a sajátomba szeretném -, hogy béjbi, legalább magadnak ne hazudj, és főzd is meg, amit ettél. Még azzal jársz tán a legjobban.

 
 

repul02

 

Azon túl, hogy most a legújabb tervem a marhapörkölt készítése meg a Korszerű folyadékterápia a gyermekintenzív ellátásban c. fejezet elsajátítása, amik az áramlatélmények által egészen frankó kis életérzésbe hoznak (ugye a Harcosok Klubja óta tudjuk, hogy „Az önfejlesztés önkielégítés”), azért mégiscsak az emberi kapcsolatok, amik a teljes önfeledtség állapotát tudják nekem ajándékozni.

 
 

repul03

 

Lesz is ebből még bajom. Sebaj, vállalom. Mert megéri.
 
A szavak iránti rajongásomról már egy ideje tudok, de ami most még érdekesebb, hogy egy érintés többet tud adni ezer szónál, és erősebb kapcsot építhet bármilyen kimondott tartalomnál.

 
 

repul04

 

Nekünk az ellátás során elvileg kötelező gumikesztyűt húzni. A mentőn ezt általában be is tartom. De múltkor az osztályon megsimogattam egy kisbaba hátát. A puszta kezemmel. És átjárt egy érzés. Mélyről, fájva, félve, de nagyon megélve. Hogy…

 
 

repul05

 

Hiába mondod el, hogy mennyire fáj, hiába látom a könnyeidet, a növekvő pulzusodot, azt a megkínzott arcodat,
sajnállak, és segíteni akarok, de az nekem mégsem úgy fáj, ahogy Neked…

 
 

repul06

 

De a bőröd tapintatának egy pillanatnyi sugallata már engem is a földre görnyeszt.

 
 

repul07

 

Kérlek, hadd segítsek Neked… Ezáltal talán kicsit segítek, magamon is…

 
 

repul08

 

És ha hagyod… Köszönöm, hogy megmentettél.

 
 
 

 
 
 

Utógondolat: Egynéhányszor már tapasztaltam, és le is írtam ide, hogy nekem amúgy többnyire fogalmam sincs, mikor elkezdek írni, hogy miről fog szólni. Csak azt érzem, hogy írnom kell. Most például arról akartam, hogy hajnalban felkeltettek a különböző forrásból származó mellékvesevelőhormonkáim, és mikor végre sikerült rábeszélnem magam, hogy visszaszundítsak, a Korányi Szanatórium egyik lejtőjén lefele sétálva egyből rájöttem, hogy álmodok, úgyhogy elkezdtem repülni…
Láttam egész Budát, kivilágítva, mint abban a tegnapi videóban… Csodadús egy életem van, még álmomban is, mi?

 
 
2013-12-25 17.57.42
 
 
weheartit meg a mobilom képei
 

november 28, 2013

Toxikológiai talány – Tiapridráma egy felvonásban

 
 
A szereplők:
 
A lány, aki tegnapelőtt államvizsgázott az orvosi egyetemen és ennek folytán rendkívül tudományos hangulatban van. Éjszakás a mentőknél.
A beteg, aki nagyobb mennyiségű, az idegrendszerre ható “nyugtatószert” fogyasztott, öngyilkossági szándékkal. Meglehetősen kábult, de kontaktusba vonható.
A doktornő, aki egy kicsiny, ámbár némelyek szerint jobb sorsra érdemes ország fővárosának mérgezési osztályán ügyel.
A mentőápoló, aki magában csak nevet mind a három “hölgyön.”
 
A helyszín: a fentebb említt mérgezési osztály vizsgáló terme.
 
Az időpont: valamikor az éjszakában.
 
A szituáció: a lány átadja a beteget a doktornőnek.
 
A dráma (ki-ki vonja le a maga tanulságát):
miután a doktornő megvizsgálja a beteget, és megtudja, hogy milyen gyógyszerből mennyit fogyasztott, felszólítja, hogy öblögössen egy pohár jéghideg vízzel.
A lány, aki frissen végzett az egyetemen, a tudományos igazságok és a terápiásan alkalmazott egyszerű, de annál nagyszerűbb manőverek keresésének csillogó lendületével, tágra nyílt szemekkel, ámbár félénk tisztelettel megkérdezi a doktornőt:
– Ne haragudjon, de ennek a műveletnek mi a hatásmechanizmusa?
A doktornő felpillant a papírjai közül, és fáradt, de hirtelen hangnemben válaszol:
– Kérlek szépen az, hogy a betegnek büdös a szája. És most légyszíves kísérjétek be a kórterembe.
 
Az ápoló meg tényleg csak nevet magában.
 
 
vv
 
 
A képért köszönet Oszinak : )
 

október 20, 2013

Kórtárs – Üres vászon és absztinencia

 

tumblr_muvvf8KLYh1qz6f9yo1_500

 

Na jó, kortárs. Amúgy meg egyáltalán nem vagyok ellene, sőt, kifejezetten bírom bizonyos vonulatait, bár a múltkori Ludwig Múzeumban (♥) tett séta alkalmával, azon túl, hogy belezúgtam Hajas Tibor munkábai (leginkább a Levél barátomnak Párizsba c. remekműbe), azért az egyik alkotó üres vászna előtt tényleg az ugrott be, hogy a “Vércsepp a paradicsomlevesben” típusú képek legalább a próbálkozás kategóriát megütik.
 
Jó, tudom én, hogy amúgy ők festeni meg rajzolni is tudnak, meg össze sem lehet hasonlítani a kettőt, de ha csak úgy az önszórakoztató gondolatkísérletezés címen összehasonlítom, bevillan, hogy mi lett volna, ha a tegnap este Györgynek, aki korábban alkoholista volt, majd másfél éves absztinencia után ma ivott 3 sört, mire földig görnyesztő migrén tört rá, nem fájdalomcsillapítót adok, meg keményen, több vonalról támadva ráerősítek arra, hogy milyen emberfeletti teljesítmény, hogy már másfél éve nem iszik, hanem ott hagytam volna kínlódni meg hányni, hát hiszen tehetnék is érte, képességem-eszközöm is van, de ABBÓL TANUL.
 
Szerintem meg amúgy tanult ebből is.
Én meg próbáltam visszaterelni.
Hogy higgyen magában.
 
Hátha sikerül.

 
 

Utógondolat: ez most megint egy olyan bejegyzés, ami megírta magát. Megfogott a kép a thisisnthappiness.com-on, de fogalmam sem volt, miről fogok írni.
Csak azt tudtam, hogy fogok.

 

“Hangszer ne legyen büszke a zenére…”

 
 

október 14, 2013

Hétfő reggeli helyzetjelentés – Izgató darazsaktól rajtszámokon át rommá roncsolt koponyákig

 
 

Egész pici korom óta szórakoztatom magam azzal, hogy elképzelem, ahogyan interjút készítenek velem. Persze nem arra a részre gondolok, ahol egy – reméljük – jobb sorsra rendelt tizenéves meg egy a világa megváltására váró, Coelho-t Bibliaként forgató, amúgy lenőtt hajú, sarkalásra szoruló cipőben odatipegő negyvenes könnyek közepette autogramot kér tőlem, hanem arra, amikor olyan mélyeket kérdeznek tőlem, én meg valami elképesztően átszellemülten válaszolok, amit olvasva mindenki, akinek egy csepp rám látása is van, arra gondol, hogy ezt tuti nem én mondtam, hanem az újságíró formálta a szavaimból (pl. én számból: Jól vagyok, köszönöm. –> A cikkben: Manapság olyan tartalmakkal töltöm meg a mindennapjaimat, amikből építkezve képes vagyok szinte szüntelen új szemmel tekinteni a világra és ezt valamilyen formán át is adni az engem körülvevő, igencsak értékes embereknek.)

 
 

a01

 

Egy ilyen elképzelt, a Nők Lapja őszi különszámának “Emberközelben” rovatában megjelent cikkben teszik fel nekem a kérdést, hogy hogyan élek mostanában, amire úgy általában is hasonló a válaszom, de az utóbbi hétvége fényében még hangsúlyosabban előjön ez:

 
 

a02

 

“Igazából… művészesen. Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy vad bohém módjára minden este abszint-mámorban és dohányfüstben úszva írom a következő novellámat, hanem hogy mélységgel és tartalommal tudom megtölteni a napjaim.”

 
 

a03

 

Ennél a résznél az újságírót annyira magával ragadja a mondandóm, hogy észre sem veszi, hogy lemerült az elem a kis diktafonjában (JÓL VAN, XXI. SZÁZAD, tudom, okostelefon, de a sok netezéstől az meg pláne gyorsan lemerül), és csak hallgat, és elmélkedik, és igazából nem is azt irigyli meg, amik történtek velem, hanem ahogyan ezeket elmesélem, ahogyan megéltem.

 
 

a04

 

Mert az tényleg valami elképesztő volt.

 
 

05a

 

A pénteki nap, a László Kórház, az emberek, az arcok, a könnyek, az esetek, a hangulatok, az érzések, az ölelések.

 
 

a06

 

A szombat, a 8 óra vonatozás, a poszter, a sütik, az előadás, az esti biciklizés a rajtszámért.

 
 

a07

 

Aztán a vasárnap a 10,8 km futással, a váltással, a tömeggel, a libabőrözéssel, a szurkolókkal, a dobokkal, a hangokkal, a lányokkal, aztán a mentő az eszméletlen gyógyszermérgezettel, a vonat elé feküdt férfival, a mellkasát fájlaló bácsival és a bódéban lakó úriemberrel…

 
 

a08

 

Most meg csak ülök a gépem előtt és nézek.
A nappalim tele van illatokkal. A szívem élményekkel.
És még az sem akkora baj, hogy olyan szintű érintéshiányom van, hogy frankón ráindultam, amikor végigsétált egy darázs a karomon.
(Ezt a mondatot majdnem idézőjelbe raktam, aztán eszembe ötlött, hogy én mondtam.
Hehe. Csak viccelek. Félig.)

 
 

És ahogy Zitának mondtam: Tényleg van az az állapot, amikor elfogynak belőled az ingerületátvivő anyagok. Nincsen semmi. Minden jó. Minden üres.

 
 

Lesz mibe tölteni.

Majd később.

 

Miután kialudtam magam…

 
 
 

 
 
 
1 2
 
 

augusztus 11, 2013

Körtörténet

 
 
EpiKrízis: 30 év körüli, N. N. nő, utcán összeesett, állítólag nem reagál. Kiérkezve ülve fogad, térben-időben részlegesen orientált, kooperációja hullámzó. Lehelete erősen alkoholos. 2 sör elfogyasztását elismeri, nyugtatóit elmondása szerint a szokásos adagban vette be. Öngyilkossági szándékot negál. Fájdalmat, sérülést negál. Járókelők elmondása szerint fejét nem ütötte be, eszméletvesztés bizonytalan. Ön- és közveszélyeztető magatartás miatt karhatalmi segítséggel megyünk kórházba. Folyamatos obszerváció mellett eseménytelen transzport.
 
 
– Amúgy tök cuki csaj, csak kár, hogy köpködött, meg verekedett. De szerintem ő alapból jó fej, csak most beütött neki az élet – mondom, miután átadtuk a detoxikálóvá alakított sürgősségi osztályon.
– Igen. Bár… Tipikusan az a lány, akit soha nem szeretett senki. Van néha egy-két pasija, aki használja, néha csinálnak neki egy gyereket, de amúgy semmi különösebb – fűzi hozzá az ápolóm.
– Valahol azért sajnáltam.
– Persze, mert az az alkat, aki, ha pasi lennél, nagyon bejönne neked.
 
Miután ezt felháborodottan kikértem magamnak, majd melegebb éghajlatra küldtem az ápolósrácot, azért csak elsírtam magam.
 
Persze, mert volt valami elképesztően szép szomorúság annak a lánynak az arcán.
Valami, ami miatt meg akarod menteni.
 
Hátha kicsit te is megmenekülsz általa.
 
 
 
prisoner_of_my_own_by_shimoda7
 
 
 

 
 
 
Prisoner of my own by Shimoda7 dA

július 30, 2013

Szolgálati lap

 
 

Mentősnek ne higgyél.*
Akkor se, ha épp lány.
Akkor se, ha épp a tükörben látod.

 
 

* De ez persze csak arra vonatkozik, ha randizni hív.
Ha kórházba, akkor azért menj vele.
Biztos, ami biztos.

 
 
Az mondják (nekem konkrétan Sz. M. mondta, és nem is biztos, hogy a többiek is mondják, lehet, hogy csak ő), hogy onnan lehet tudni, hogy van-e patológiás személyiségvonásod, hogy egy év után maradsz-e a cégnél.
 
 
Hm.
 
 
Épp most írtam szolgálati lapot szerződéshosszabbítási kérelemről.

 
 

szolgalatilap

 
 

április 17, 2013

Hit – már megint a zárt osztály

 
 

Körülbelül egy hete történt.
A srác úgy nézett ki, mintha egy enyhébb Jézus-imitációnak szánná magát. Közben amúgy meg talán az egyik legmagasabb intelligenciával rendelkező ember, akivel valaha találkoztam. Be kellett vinni a zárt osztályra, holott szerintem “csak” annyi baja van, hogy nem tud mit kezdeni a sok agyával és energiájával.
Úgyhogy inkább nem eszik, meg augusztus óta nem jön ki a szobájából.
Csak hogy lelassítsa, letompítsa magát.

 
 

believe_in_your_dreams_by_lpdragonfly-d2n3ur2_large

 

Jó, ő amúgy tisztítókúrának meg megvilágosodásnak nevezi.
De szerintem ez csak nézőpont kérdése.

 
 
02
 

Tegnap újra jártunk ott. Vittünk egy másik “beteget”. Ez utóbbi éppenséggel ki akart ugrani az ablakon, mert visszaesett az alkoholizmusába. Megjegyzem, szerintem soha ki sem ugrott belőle, csak sikerült megállnia 8 évig, hogy ne igyon.
Most meg beütött a krakk, valami munkával kapcsolatos dolog nem sikerült neki.
Hiába,az ember gyenge lény.
Ha alkoholista lennék, tuti én is minden nap innék.

 
 
Believe-in-your-dreams
 

Mikor beléptünk a zárt osztály (=z.o.o.) ajtaján, egyből megláttuk fentebb említett tisztuló okossrácot. Ült egy széken, és vagy tíz másik beteg vette körbe. Mindegyik áhítattal hallgatta, amit mond.
Tudjátok, olyan átszellemült arccal, amiért frankón meg lehetett őket irigyelni, mert mindegy is, hogy mit, de valamit elhittek, és azt nagyon.

 
 
too-busy-not-to-pray1
 

Az az igazság, hogy én nem mertem túl közel menni.
Nehogy meghalljam, amit mond.
 
Nehogy esetleg ne higgyem el…

 
 
425219_10150594455783445_443106511_n_large
 
 

Hát látod Nyina, ilyen az álmok pórázán égni el.

 
 
 
Képek 1 2 3
Quimby – Nyina