Archive for ‘Gyógyító’

február 14, 2014

Nem mondhatom el senkinek

 
 

Több oldalról összefutnak a szálak, hogy egy még álmoskás, februári délutánon érzéseket ébresszenek és szellemcsodákat hozzanak.

 
 

Hajnali 2 van, fekszem egy ágyban, egy tábor egyik szobájában, elvileg már alszunk, mi, a szervezők, – én amúgy 10 perce már gyakorlatilag is -, de helyette szobaszinten azt tárgyaljuk, hogy milyen programokkal és hogyan szórakoztassuk másnap a táborozó gyerekeket. Kicsit már lankad a hangulat, nekem sűrűsödnek az alfa-hullámaim, jó, csak egy pillanatra lehunyom a szemem, aztán később folytatjuk az indiános játékunk részleteinek kidolgozását, addig pihenek egy kicsit… És álmodok. Nem tudom, merre járok, de egyszer csak arra ébredek, hogy hangosan azt mondom, hogy Karinthy.
A szobatársaim ugyanis közben azon kezdtek el tanakodni, hogy a “Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” versrészlet kitől van.
Ez bennem nem tudatosult, de mégis megütötte a küszöböt, hogy válaszoljak.
Utána hónapokig nevettünk ezen.
Szegény Lilla, nem hagyják aludni a versek…

 
 

Egy másik hajnali 2. Koncert valami helyen, nagy térben, mi meg az előcsarnokban üldögélünk. És sört innánk. Már ha szeretnénk a sört.
Egy fiú meg egy lány. Egy darabon együtt sétáltak. A fiú fülébe suttogok szavakat, ő meg tovább suttogja a lánynak.
 
Gyantád vagyok.
Körül ölellek.
(„Szeretlek” hangzik az elbocsájtás pillanatában.)
Önmagamba átemellek, mint a megdermedt kőben,
Az időben ragadt ősbogarat őrzi a ragyogó jáspis vagy smaragd.
(„Szeretlek” mondjuk, és érzünk.)”

 
Ez Kovács Ákos. De maga a személye nem érdekel minket annyira, mint Karinthy.
Csak a pillanat varázsa, az impulzív érzések közvetítése.

 
 

Egy harmadik hajnali 2. Egy kórház gyermekintenzív osztálya. Benn ülök az orvosi szobában. Normalizálódott a kislány oxigénszaturációja. Bevérzések vannak a térdén. A vérkészítménytől duzzadt a nyaka. Hatalmas szemekkel néz a világra.
Láttam már ilyet. És kicsit féltem az érzéstől, hogy milyen lesz, ha újra szembesülök vele.
És csodás volt rájönni, hogy bármi történik, bárhogy fáj a múlandóság, a szeretetet, a hívásokat nem lehet elpusztítani.

 

Isten hangja örök.

 

Kattintgatok az interneten és találok egy videót, amit a srác csinált, aki a két Lilla között közvetítette az Ákos-verset. Most Karinthyt ad nekünk, mindenkinek, Samuel L Jacksont is a társaságba hívva.
Mi meg csak ülhetünk döbbenten.

 
 

Isten, köszi, minden pillanatért, amit ajándékba adsz.
 

Ígérem, jól fogok élni vele.

 
 

 
 

“Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,
Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanuskodom a napról, hogy ragyog.”

 
 
 

Forrás
Kép

február 6, 2014

Tüdőléghólyagocskában, ha randizunk

 
 

úgy volt hogy beszélgetünk ma a lélegeztetésről egy nagyon okos sráccal
 
de aztán elmaradt
 
meg nekem ez az egész compliance még csak halványan derengő fényfoltként hat
 
és van már pecsétem is
 
meg tervezem a következő tetoválásom
 
viszont legalább 5 perccel hamarabb eljöttem a munkából
 
úgyhogy futás helyett inkább aludtam egyet
 
és mikor félálomban a hipnagóg hallucinációnak nevezett állapotban
 
randiztam egy sráccal
 
de csak 0,8 másodpercig
 
mert annyi a tranzitidő
 
amíg a vörösvértest normálisan a tüdőkapillárisban van
 
és mondtam neki hogy nyugi
 
mert én fehérvérsejt vagyok
 
és majd jól kimegyek az interalveolaris résbe
 
hátha nincs megvastagodva
 
és akkor ott lehetünk együtt kicsit többet
 
és ezt amúgy komolyan gondoltam
 
 
 
akkor volt egy-két béta-hullámnyi normál tudatom még
úgyhogy el is határoztam
hogy elmegyek ma inni
 
 
 
images

 
 
 

Szerk.: ezen az elektronmikroszkópos képen nem is jön ki jól a surfactant. Hm.

 
 
 

január 3, 2014

Békából királyfi – Két fél-elem ha találkozik

 
 

Hogy lesz a békából 3 nap alatt királyfi?

Elég hozzá egy kis víz.

 
 

Még ha könnyek formájában jön is ki az emberből.

 
 

01

 

Zitától és Sanyitól kaptam egy békát nem is olyan régen.

 
 

02

 

Mondjuk nem mozog, meg szerencsére egy műanyag tégelyben van, de én azért úgy vagyok vele, hogy így is egész hatékonyan imitálja a félelmeim.

 
 

03

 

Mert hogy nekem aztán mindegy, hogy mitől félek, ember vagyok, tipikus “fajtajellegekkel” megáldva.

 
 

04

 

Ez most nem ilyen rasszista dolog, pusztán azt jelenti, hogy olyan vagyok, mint mindenki.

 
 

05

 

“Ugyanazt akarom, amit a legtöbb ember, csak én sokkal jobban”

 
 

06

 

És ugyanúgy félek, mint mindenki, csak én sokkal jobban.

 
 

07

 

Bár azt már elmondhatom, hogy a kreativitásnak, a rendszer- és kontrollkényszernek köszönhetően megtaláltam, hogy mitől tudok félni a leginkább.

 
 

08

 

Egy időben azt hittem, hogy az vagy, amitől félsz.
(Ez gondolom az evés analógiájára pattant ki valaki fejéből, nekem meg megtetszett, mert tényleg csudijó frappáns féligazság, dehát lássuk be, csak FÉL…)
Persze a béka nyilván csak egy jelkép.

 
 

09
 
Igazából olyan illúzióm sincsen, hogy én majd nem fogok félni.

 
 

11

 

Dehogynem fogok. Mindenki fél.

 
 

12

 

De az a jó, hogy együtt lehetünk ám egészek.

 
 

13

 

Legalábbis Jóisten nagyon ezt mondogatja.

 
 
 

 
 
 

És ő többnyire őszinte velem.

 

Szóval hiszek neki most is.

 
 

A királyfival meg már csak annyi a dolgom, hogy kiszedjem a tégelyből.

Egyelőre nézegetem…

 
 
 

december 26, 2013

„De Péter, hogy jutunk Sohaországba?” – Recept földön ragadtaknak

 
 

Na jó, csak azért nem kezdtem háttal ezt a mondatot, mert háttal nem kezdünk mondatot, sőt, még mondatközben is csak bizonytalanságunk kifejezésére és semmitmondásunk érzékelhetőségének elfedésére alkalmazzuk. Persze elképesztően jó lenne most valami instant boldogságreceptet a kezetekbe adni, itt a por, végy egy kis vizet, kavarj rajta kettőt, és már kész is van.

 
 

repul01

 

Még olyan szempontból sincsen ezzel baj, hogy energiabefektetéssel arányos lesz az elkészült valami (kaja, életérzés, emberi kapcsolat), csak most semmiképpen nem vagyok olyan hangulatban, hogy bárkinek is az arcába vágjam – legkevésbé persze a sajátomba szeretném -, hogy béjbi, legalább magadnak ne hazudj, és főzd is meg, amit ettél. Még azzal jársz tán a legjobban.

 
 

repul02

 

Azon túl, hogy most a legújabb tervem a marhapörkölt készítése meg a Korszerű folyadékterápia a gyermekintenzív ellátásban c. fejezet elsajátítása, amik az áramlatélmények által egészen frankó kis életérzésbe hoznak (ugye a Harcosok Klubja óta tudjuk, hogy „Az önfejlesztés önkielégítés”), azért mégiscsak az emberi kapcsolatok, amik a teljes önfeledtség állapotát tudják nekem ajándékozni.

 
 

repul03

 

Lesz is ebből még bajom. Sebaj, vállalom. Mert megéri.
 
A szavak iránti rajongásomról már egy ideje tudok, de ami most még érdekesebb, hogy egy érintés többet tud adni ezer szónál, és erősebb kapcsot építhet bármilyen kimondott tartalomnál.

 
 

repul04

 

Nekünk az ellátás során elvileg kötelező gumikesztyűt húzni. A mentőn ezt általában be is tartom. De múltkor az osztályon megsimogattam egy kisbaba hátát. A puszta kezemmel. És átjárt egy érzés. Mélyről, fájva, félve, de nagyon megélve. Hogy…

 
 

repul05

 

Hiába mondod el, hogy mennyire fáj, hiába látom a könnyeidet, a növekvő pulzusodot, azt a megkínzott arcodat,
sajnállak, és segíteni akarok, de az nekem mégsem úgy fáj, ahogy Neked…

 
 

repul06

 

De a bőröd tapintatának egy pillanatnyi sugallata már engem is a földre görnyeszt.

 
 

repul07

 

Kérlek, hadd segítsek Neked… Ezáltal talán kicsit segítek, magamon is…

 
 

repul08

 

És ha hagyod… Köszönöm, hogy megmentettél.

 
 
 

 
 
 

Utógondolat: Egynéhányszor már tapasztaltam, és le is írtam ide, hogy nekem amúgy többnyire fogalmam sincs, mikor elkezdek írni, hogy miről fog szólni. Csak azt érzem, hogy írnom kell. Most például arról akartam, hogy hajnalban felkeltettek a különböző forrásból származó mellékvesevelőhormonkáim, és mikor végre sikerült rábeszélnem magam, hogy visszaszundítsak, a Korányi Szanatórium egyik lejtőjén lefele sétálva egyből rájöttem, hogy álmodok, úgyhogy elkezdtem repülni…
Láttam egész Budát, kivilágítva, mint abban a tegnapi videóban… Csodadús egy életem van, még álmomban is, mi?

 
 
2013-12-25 17.57.42
 
 
weheartit meg a mobilom képei
 

december 18, 2013

A kisfiú meséje

 
 
Hol volt, hol nem volt, hetedhét határon túl, de leginkább az Uráltól nyugatra, ott, ahol a rövid DNS-ű kismalac túr, élt egy kisfiú.
Ez a kisfiú még igencsak fiatal volt, a családjából az egyik legkisebb, de annál lelkesebben állt mindenkihez. Tele volt szeretettel és frissességgel.
 
Egy napon odalépett hozzá az édesapja és azt mondta neki:
 
– Drága fiam! Itt van ez a fegyver. Neked adom, a mai naptól a kezedben van a családunk sorsa. Ha ellenség jön, le kell lőnöd! De jól vigyázz, ha bárkinek bármi baja esik közülünk, éktelen haragra fogunk gerjedni – Rád! Nem lesz sem éjjeled, sem nappalod, marcangolni fogod magad és mi is Téged – azzal továbblépett. A kisfiú nagyon megijedt. Hát hiszen olyan kicsi ő még… És annyira keveset tud. És nem is tudja, hogy hogyan kell használni ezt a fegyvert. Talán meg kell húzni. Meg van valami kibiztosítás is. Igen, ilyesmiről hallott már. De hogy hogyan kell ezeket csinálni, meg egyáltalán, hogy kire kell lőni, arról neki igencsak halovány fogalmai vannak. Mi lesz, ha ellenség jön? Miről fogja felismerni? Talán a külsejéről? De álruhát is húzhatnak. Esetleg lőhetne minden mozgó alakra. De mi van, ha csak békés kereskedők járnak erre, és akkor megsebzi azokat, vagy netán, merő véletlenségből, akár a saját családtagjait is… Rendben, akkor nem lő senkire. Úgy a biztos. De akkor a gonosz ellenségeket, a sötét rablókat és gyilkosokat is beengedi, és így kerül veszélybe a családja. Mire felismeri a gonoszt, már túl késő lehet. Azután ez még csak a nappal… De mi lesz az éjszakával? Ott semmiképpen nem hagyatkozhat a szemére, még teljesen közelről is csak a hangjukról meg az illatukról meg talán a bőrük tapintatáról ismeri fel, hogy kikkel áll szemben… – eképpen tanakodott a kisfiú, és mikor végigmérte helyzete kilátástalanságát, igencsak elbúsult.
 
“Én erre képtelen vagyok” – s magába roskadva leült a patak partjára, ahol csendesen sírni kezdett. Már jó ideje itt üldögélt és pityergett, amikor arra járt a Jótündér, és nagyon megsajnálta.
 
– Gyere ide kisfiú, sírd ki magad, azután megpróbállak megvigasztalni. Tudom, hogy miért pityeregsz, tudom, hogy mire fel a nagy bánatod. Meg tudlak érteni, nagyon nincs könnyű dolgod. Nehéz terhet vettél a válladra, amit nem tudok tőled átvenni, és sajnos nem tudok átvarázsolni sem, mert olyan fiatal vagy még, és keveset tudsz, és annyi mindenen kell átesned, rengeteg tapasztalatot és tudást kell még gyűjtened. De tudod mit? Annyit tudok neked segíteni, hogy tündérporral áldom meg minden döntésedet. Ha rosszul döntesz, nagyon fog fájni, de ha jól, aranyöröm fog utadban járni. Minden pillanat, amikor megmentesz valakit a családodból, olyan csodálatos mosolyokkal és boldogságokkal tölti meg a lelkedet, amiről halandó emberfia csak álmodni tud. Csillogó lepketánc lesz a szíved helyén és villódzó fények ölelnek majd magukba… Szeretnéd ezt az áldást?
 
 
images
 
 
A kisfiú pedig a könnyeit törölve bólogatott. Átkot és áldást fogadott el egyszerre.
Dehát ilyen az, ha valakit születésétől fogva Orvostudománynak hívnak.
Nehéz sorsú gyermek, de nagyon szeret és ő maga is nagyon szeretnivaló…
 
 

november 4, 2013

Lélekdal

 

Amikor meghallottam ezt a dalt a mindenféle vidám slágerek és Disney-dalok között a hangfalakból szólni, annyira megfogott, hogy rögtön odamentem megkérdezni, hogy mi ez a csodadallam…
 
Kiderült, hogy a Lélekdal, amit a Bátor Tábor önkéntesei írtak a Lélekmadár Táborról, ami olyan családoknak szól, akik daganatos, vagy más súlyos betegségben veszítették el gyermeküket.

 

Hallgassátok, csodaszép : )

 
 

 
 

“btw” önkénteskedni jó : )

 
 
 

október 27, 2013

Mai élmény

 
 
Szeretettel (!) üdvözlünk az Anoním Érzésfóbiások Klubjában! Ma van az első találkozónk.
 
 
Mi ma itt szembe nézünk!
Már csak az kérdés, hogy kinek a szemébe.
 
 
Hm.
Lilla vagyok, 24,5, már 3 napja merek érezni.
 
 
 
 

Na jó, igazából nem.
Valójában hazudtam.
Egyáltalán nem merek továbbra sem.
 
 
De majd holnaptól.
 
 
 

október 24, 2013

Gyertyaláng

 
 

Körbenéztem a szobában. Minden olyan csendes volt. A hangok pusztán átszűrődtek valami nem létező valóságon, valami áttetszőnek ható, és mégis nagyon vastag fátyolon keresztül. Elültek a zajok. Már nem is igazán akartam levegőt venni, már annyira nem volt fontos… De legbelülről, vagyis inkább olyan érzésem volt, hogy legfelülről valami mégis arra késztetett, hogy küzdjek. A fájdalom, ami hónapok, sőt hullámokban szinte évek óta uralta a testem, most már mintha valaki másé lett volna. Már nem éreztem a sajátomnak. Az egész testem, a kiszáradt bőröm, az elázott tüdőm már mind-mind csak valami olyan létezéshez tartoztak, ami már régen nem volt az enyém. Mintha az egész lényem, a minden lényegem egy teljesen más irányba akarna tartani, és valamiért mégis itt marad.

 

Itt marad… mert itt vannak ők. Ők, akiket szeretek. Ahogyan körbeállnak, és simogatják azt a vértelen bőrömet, azt a fájdalomtól elalélt testemet. Furcsa az egész, az érzések világa, ahogyan elérnek hozzám, hiszen a kínokat már nem élem sajátomnak, a hangokat már nem formálja tudatom szavakká, de mégis, a legpuhább érintés, a legélőbb melegség, a legvalódibb szeretet sejlik át felém, ahogy körbevesznek, ahogy megérintenek, ahogyan hozzám beszélnek…

 

Ez az, amit még egy kis időre ideköt. Hagyok még nekik időt. Hogy elbúcsúzzanak. Hogy kicsit még velem maradjanak. És bár már nem tudok válaszolni, egész lényemmel, minden erőmmel próbálok arra összpontosítani, hogy eljusson feléjük, amit érzek.
Hogy mennyire, de mennyire jó, hogy itt vannak.
És hogy mennyire, de mennyire szeretem őket…

 

Most viszont lassan mennem kell.
Várnak már rám, odaát.

 

Vár. Ő. Aki előrement.

 

images (1)
 
 
Egy napon, sok-sok év múlva majd Ti is jöttök utánam.

 

Addig is… Legyetek nagyon jól, drága Szeretteim.

Köszönök mindent és jó utat kívánok Nektek is…

 
 

október 20, 2013

Kórtárs – Üres vászon és absztinencia

 

tumblr_muvvf8KLYh1qz6f9yo1_500

 

Na jó, kortárs. Amúgy meg egyáltalán nem vagyok ellene, sőt, kifejezetten bírom bizonyos vonulatait, bár a múltkori Ludwig Múzeumban (♥) tett séta alkalmával, azon túl, hogy belezúgtam Hajas Tibor munkábai (leginkább a Levél barátomnak Párizsba c. remekműbe), azért az egyik alkotó üres vászna előtt tényleg az ugrott be, hogy a “Vércsepp a paradicsomlevesben” típusú képek legalább a próbálkozás kategóriát megütik.
 
Jó, tudom én, hogy amúgy ők festeni meg rajzolni is tudnak, meg össze sem lehet hasonlítani a kettőt, de ha csak úgy az önszórakoztató gondolatkísérletezés címen összehasonlítom, bevillan, hogy mi lett volna, ha a tegnap este Györgynek, aki korábban alkoholista volt, majd másfél éves absztinencia után ma ivott 3 sört, mire földig görnyesztő migrén tört rá, nem fájdalomcsillapítót adok, meg keményen, több vonalról támadva ráerősítek arra, hogy milyen emberfeletti teljesítmény, hogy már másfél éve nem iszik, hanem ott hagytam volna kínlódni meg hányni, hát hiszen tehetnék is érte, képességem-eszközöm is van, de ABBÓL TANUL.
 
Szerintem meg amúgy tanult ebből is.
Én meg próbáltam visszaterelni.
Hogy higgyen magában.
 
Hátha sikerül.

 
 

Utógondolat: ez most megint egy olyan bejegyzés, ami megírta magát. Megfogott a kép a thisisnthappiness.com-on, de fogalmam sem volt, miről fogok írni.
Csak azt tudtam, hogy fogok.

 

“Hangszer ne legyen büszke a zenére…”

 
 

október 11, 2013

Eu-fória = Valódi közérzet

 
 

Megint tudatosult:

 
 

267702_2165806501444_6359885_n
 
 
Helen Keller szerint „Az élet vagy egy merész kaland vagy semmi.”
 
 
Szerintem meg igazából egyszerűen csak jó felhívni Apát, és azt mondani, hogy “Tudod, Apa, nyáron mondtam Neked, hogy igazából nem múlik el úgy hét, hogy legalább egy napon ne gondolnám, hogy basszus, mennyire imádom az életem. És hát a mai nap megint egy ilyen volt.”
 
Nem volt felhőtlenül mosolygós, nem volt mindent elsöprően pozitív, de volt benne tartalom, voltak benne érzések, volt mélysége.

 

És a csúcspillanat tényleg az volt, amikor megölelt egy csodaszép, gyógyult lány, Adri…

 
 

Éltem, tudod, éltem.

Úgy igazán…