Archive for ‘Gyógyító’

március 31, 2015

“Élet korlátok nélkül” – Lábak nélkül, Fénnyel a hátamra varrva

 
 

Ha ez egy facebookos bejegyzés lenne (amit amúgy majd tervezek csinálni belőle), akkor valami okosalkalmazáson keresztül azt olvashatnátok, hogy “Lilla befejezett egy könyvet. Nick Vujicic: Élet korlátok nélkül – Ötletek egy teljes élethez” és a kicsit igényesebb, Paulo Coelhonál és Oravecz Nóránál azért komolyabb mélységekre éhező közönség csak legyintene: Hagyjuk már.

 
 

Nick_surf

 
 

Most tényleg, itt van ez a végtagok nélkül született, ausztrál csávó, aki ugyanazt mondja, mint minden new age-es kollégája, csak épp ő 180 cm helyett kb. 100 cm magasságból beszél, és mi mindezt lazán bekajáljuk, ja, mármint hogy hiszünk neki?
 
Mármint sajnálom meg minden, de lássuk be, azért sok újat nem mond.
Ugye?

 
 

Vagy mégis?

 
 

hqdefault

 
 

Nem tudom. A részemről van egy nagy adag kritikus hozzáállás, meg irónia, amivel egy ilyennek általában már neki sem állok (töredelmesen bevallom, 16 évesen azért még Coelhót is olvastam, hm…), de ez a srác, ez a Nick, a humorával, hitelességével valahogy megfogott.

 

Nyilván referenciapont is, persze, van, akinek nálam bőven rosszabb, de amilyen könnyed szellemességgel közelíti meg a saját hiányait és hitét, az olyan igazán egyszerűen szép és erőt adó.

 

Egy csirkecsontra emlékeztető izé van a lába helyén, szörfözik, járja a világot, biztatja az embereket és van egy gyönyörű felesége, akivel már a második babájukat várják.

 
 

nick

 

Igaz, hogy sosem tudja a karjaiba zárni, de meg tudja ölelni őket.

 

És azt hiszem, ez az, ami lényeges.

 
 
 

A Fényt sem tudod elkapni, mégis minden pillanatban érzed a jelenlétét.

 

Még éjszaka is.

 
 

images

 
 

Nem véletlen írattam a hátamra, a második nyakcsigolyám magasságába.
 
Ott lépnek ki ugyanis a légzésért felelős idegek, tudjátok.

 
 
 
 
LifeWithoutLimbs

Reklámok
március 28, 2015

Szombat délutáni szabad asszociációk

 
 

“Azért az durva, hogy neked mindig ezek az autisztikus, nekem meg a nárcisztikus beütésű pasik jönnek be.” – mondja a pszichológus barátnőm, és beleszürcsöl a koktéljába.

 
 

large (7)

 
 

Engem meg csak úgy simán szórakoztat, ahogy a kissrác olyan révetegen mered a semmibe.

 

Na nem arról van szó, hogy ne tudna ő beszélni.
 
Csak hát nem akar.

 
 

large (8)

 

Tudod, lassan elfogadom, hogy mi mindig kívülállók maradunk.

 
 

large (10)

 

Mert valahol az őrület és a mély érzelmek határán az egész olyan gyönyörűen elmosódottá válik.

 
 
girly-bike
 

Én nem fogok Neked evidens dolgokról papolni, csak azért, hogy okosabbnak tűnjek.

 
 

11018865_400876993419215_8234962011270040381_n

 

És akkor felvillan egy semmiszerű, hasító mondat az elmeosztályról:

 

“Ha adsz egy cigit, nem mondom el, mit hallucinálok”

 
 

Oké, édes, csak gyere közelebb, hadd fújjam még át a fekete füstöt a tüdődbe.

 
 
alice_peter_pan_crossover__by_angeelous_dc-d5qegxg
 
 

De most komolyan, ha délután 3-ig nem ír, elkezdek kiskutyás hirdetéseket nézegetni a neten.

 
 

 
 

Istenem, bárcsak már hétfő lenne.

 
 
 
 
 
 

Köszönet: MLilla, BGábor, weheartit, marabublog

 
 

február 26, 2015

ÉLmények – A szív, a karambol és a zöldszeműek kapcsolódása

 
 

Délelőtt tíz. Odakint süt a Nap. Az autóm egy másik kórház előtt áll már 2 napja, nem vittem haza, mert munka után “a kollégákkal” beugrottunk egy sörre. Na nem mintha én innék sört, mert a lányok nem söröznek. De hát a közösségélmény. A hasonló problémák. A nekemisugyanazfáj nyűgje.
A megérintenélek, ha hagynád.
 
És közben a nyitott mellkasban vadul remegő szív hangját csak a motor nyomja el.
 
 
Kicsit megáll most, kedvesem, aztán újraindul, remélem.
 
 
 
 
walktogether
 
 
 
De mondjuk ez nem mindig jön össze.
 
 
 
Este hat. Sietek. Nagyon esik. Szlalomozok. Sávváltás jobbra, előzök balra, sietek, a koncert, a kollégák ma is, bajtársam vagy a búban, a budapesti bárban, hajnalhasadt hárman, és mi még mindig itt vagyunk.
 
 
És akkor izomból belerongyolok a taxiba.
A srác kiszáll, a forgalom áll a Petőfi Hídon, ordításra áll a szája, az enyém sírásra, a miniszoknyám rongyosra ázott, és ülünk a taxiban, amíg töltjük a betétlapot, és a végén már úgy köszön el, hogy lágy hangon azt mondja: “Kislány, tudod mit, most hazafele ne arra gondolj, hogy mit meg hogy rontottál el, hanem csak figyeld az utat, aztán majd otthon rágódsz.
 
 
 
 
friendlyfriendsgirlgirlshuglovelovely-c5721234375b1d2b323ae83c428b2c96_m
 
 
 
 
Másnap reggel. 10 körül van megint. Ugyanúgy hívják, mint engem. Hatalmaszöld szemei vannak. Műtétre vár. 13 éves. Olyan kicsi! Pont annyi, mint én voltam, mikor eldöntöttem, hogy orvos leszek. Zokog. Nagyon fél. Mondom, hogy ezzel amúgy nincs baj. Ér félni!
 
 
Altatás előtt kér, hogy öleljem meg. Hogy legyek vele végig. Megölelem. Szorítom a kezét.
 
Látom a tükröt. Érzem a közösséget.
Érzi ő is.
Az első beteg, aki megkeresett utána a neten.
 
 
 
 
10929565_10152645794276527_524201009323686124_n
 
 
 
 
Visszajelöljem? Remegjen a térdem? Merre van az utam?
 
 
Kereslek, ígérem.

 
 
 
 

november 13, 2014

“Anya, miért nem hallok? Anya, mi történik most?”

 
 

2002. június 6-án visszakerült a tesóm az intenzív osztályra. Megmondták a családomnak, hogy nincs visszaút.
Lacus meg fog halni.
A vírus-indukálta nyirokcsomó-daganat átszövi az egész testét, és már a központi idegrendszerben is vannak áttétek.

 

Ez a nap a családom életében hatalmas törést hozott. Addig hittünk, és bíztunk, és hátha, és százalékok, és statisztikák, és gyógyszerek és lehetőségek és majd jó lesz, ugye?

 

Másfél éve volt beteg, de addig a halál, mint olyan, egyszerűen nem volt opció. Fel sem merült, vagy ha igen, akkor is csak valami elfojtott-nyomott zugban, valami ki nem mondott, meg sem testesült, szavakká, gondolatokká soha nem formált síkon.

 

Már megvolt a gyógyulási bulira a karton sör, könyörgöm!

 
 

Ugyanez a nap egy másik család életében hatalmas boldogságot hozott. Megszületett a második fiuk, Misi*. Csodaszép gyermek volt, igazán életrevaló, eleven kis ördög. Napról napra látták, ahogy fejlődik, ahogy él, ahogy annyi energia van benne, mint több másik kortársában együtt véve sem. Aztán Misiről kiderült, hogy nagyon beteg. Neuroblastomája van. Ez a perifériás idegrendszer bizonyos típusú sejtjeinek rosszindulatú daganata. Rengeteg kezelésen esett át, sugár- és kemoterápiák sorozata, másodlagos rosszindulatú betegségek, steril box, őssejt-transzplantáció, és így tovább… Aztán jöttek a kórokozók, és a legyengült szervezete, az alig-alig működő immunrendszere már nem tudott mit kezdeni velük. Leállt a máj- és veseműködése, shockos állapotba került, agyvérzést kapott, és ma délelőtt meghalt.

 

Az utolsó két napját az intenzív osztályon, nálunk töltötte.
Mielőtt lélegeztetőgépre raktuk, az utolsó mondata az volt, hogy “Anya, miért nem hallok? Anya, mi történik most?” Már félni sem volt ereje. Csak átütően nézett azokkal a mély, barna szemeivel.

 

Sokan kérdezik, hogy hogyan vagyok képes kritikus állapotú gyermekekkel és ráadásul azon az osztályon dolgozni, ahol évekkel ezelőtt a testvérem meghalt. Meg egyáltalán, hogy orvos lennék én, ha ez nem történt volna?

 

A válaszom az, hogy fogalmam sincs.
Nem voltam és nem vagyok befolyással az életemet meghatározó körülményekre és eseményekre.
A szabadságom egy valamiben van: abban, hogy ezekre hogyan reagálok.
Hogy mit teszek.
Hogy hogyan döntök.

 

Ha akarnék, lehetnék más is. Csak hát nem akarok…

 

url

 

A segítés, az adrenalindús helyzetek, a komoly választások, a gyors döntések, a felelősség elemembe hoz, ezt már a mentőn megtapasztaltam.
Részemről van egy adott személyiség egy adott élményanyaggal, és egybegyúrtam a kettőt. Ki mivel dolgozik…

 

De képtelen lennék például krónikusan beteg gyermekekkel hosszabban foglalkozni. Akik nap mint nap szenvednek. Ahogy sokáig szenvedett Lacus és Misi és még számtalan társuk is.
El tudom fogadni a hirtelen rosszullétet, az állapotromlást, akár még a halált is, de amikor már csak annyi erő van egy csepp testben, hogy az emelkedett légzésszám mellett, amivel próbálja fenntartani magát, csak halkan, de annál könyörgőbben annyit mond, hogy “Kérlek, ne bántsatok megint…”, akkor egyszerűen csak az a kérdés jut eszembe, amit a kisebbik öcsém, Levente kérdezett nemrég, hogy “Te Lilla, Isten ezekről mégis mit gondol? Ezeket miért csinálja?”

 
 

Őszintén, elképzelésem sincs a válaszról.

 

Felteszek helyette inkább más kérdéseket.

 
 

Van még amúgyis bőven megválaszolnivalója az Öregnek.

 
 

Bírom ám azért…

 

Többnyire.

 
 
 

*Misi nem Misi igazi neve, a családja miatt megváltoztattam.
 
Gyerekrajz
 
 

szeptember 24, 2014

Hát na.

 
 
ESPNIC
 
 

ESPNIC 2015

 
 

szeptember 15, 2014

“Csak ott érzem jól magam, ahol kitörhetem a nyakam” – Gyerekek és futások között, szabadon

 
 

Most azon túl, hogy ez a sor egy Amorf Ördögök számból van, és lehet, hogy teljesen más a mondanivalója, mint ahogyan én értelmezem, még a lakótelepünkön fél órája masszív hullámokban visító autóriasztó sem tud igazán kizökkenteni a hangzatos megfogalmazásokból, mielőtt újfent visszatérek a kóros légzési állapotokhoz, azért csak beötlik egy pár évvel ezelőtti augusztusi éjszaka, amikor e fentebb említett sorban a tárgyat nem első szám egyes személyem birtokába, hanem egyes szám harmadikba tettem, és amúgy még csak jól sem éreztem magam, sokkal inkább olyan gondolataim voltak, hogy “Menj a fenébe, Lilla, 23 éves vagy, augusztus van, meleg van, szombat van, hajnali 2 van, és Te ahelyett, hogy valami fesztiválon ráznád a feneked piros alapon fehér pöttyös miniszoknyában, itt hajlongsz egy piros, de műanyag nadrágban, egy nagyjából 120 kilós néni felett, aki az előbb még vette a levegőt, de most már nem, és te ez ellen semmit nem tudsz tenni. Hát kell ez neked, édesbogaram?”

 
 

01

 

Azt hiszem, eddigi életem három, szubjektíven legrosszabban megélt pillanatának egyike volt az a jó pár perc, amíg azt éreztem, hogy nem tudok segíteni, pedig képesnek kellene lennem rá.

 

Egyébként később olyan kórképre derült fény, ami a kórelőzmény ismerete és laborvizsgálat nélkül ott a helyszínen legfeljebb EKG-val lett volna felderíthető, de amíg a néni magánál volt, azt nem hagyta felrakni magára, azután meg már késő volt.
 
Mert hogy a néni meg akart halni.

 

Mi tagadás, amit az ember igazán akar, azt el is tudja érni (ez ilyen new age-es duma, tudom, de nekem bejön), szóval a néninek is sikerült a terve.
Mi meg elcsüggedve hazabattyogtunk, és a mentőállomásunk kopott szobájában szabadon szembesültem újra a kérdéssel, hogy most komolyan? Most tényleg? Hogy megéri?
Hogy tényleg ekkora ingerfüggőségben szenvedek, hogy még ezt is kibírom érte?
Vagy másról (is?) szól ez az egész?

 

Az életem, azt hiszem, megadja a választ.
Vagy én adom meg a választ az életemmel. Magamnak.

 

02

 
 

A hétvégi tervem az volt, hogy péntek este alszom, szombaton takarítok, kocogok, pihenek, egy barátommal találkozok, vasárnap pedig lefutom a WizzAir félmaratont.
Ehelyett kaptam egy telefont péntek este, hogy be tudnék-e ugrani másnap csányi alapítványos 10-11 éveseknek elsősegélyt és újraélesztést oktatni. Mohácson.
 
Hát persze, hogy be tudnék.

 

Ennek folytán az estém azzal telt, hogy a másnapot koncepcionáltam fejben, aztán reggel kelés korán, irány Mohács.
Mondhatom, minden percet megért.
Tizenöt, 10-11 éves forma gyerekkel tölthettem pár órát, akik csipkelődnek és “menőznek” egymás között, de az ebédre kapott pizza felét elrakják a tesóiknak; akiknél igaz, hogy nincs otthon üveg az ablakon, meg anya a nyáron lelépett, de kitűnő tanulók és különösen tehetségesek valamiben a sport vagy a művészetek terén.
A Csányi Alapítvány ilyen gyerekeket karol fel és segíti őket az Életút Program keretein belül.
A most szombati programjuk a Léghajó Alapítvány által tartott oktatás volt.

 
 

03

 

Így kerültem én oda.
Játszottunk mentőhívást, voltunk egymásba kapaszkodó cukor- és inzulinmolekulák, akik így meg tudták ölelni a sejteket, vártunk PumpaManre, aki megmentette a bújj, bújj, zöldág-szerűen a tüdőléghólyagocskában ragadt levegőgyerekeket a gonosz, hörgőzáró asztmás rohamtól, forgattunk tömeges baleseti helyszínt ábrázoló dokumentumfilmet, élesztettünk újra műanyag babát, beszélgettünk dohányzásról, alkoholról, drogokról… Olyan kérdések merültek fel, olyan hozzászólások voltak, hogy a lélegzetem elállt a mélységektől, miközben rengeteget viccelődtünk és nevettünk.
Rengeteget kaptam tőlük.
A végén megköszöntem, hogy egész nap aktívan részt vettek és figyeltek, mire az egyik legnagyobb szájú kissrác, aki amúgy nem átállott néha még velem is csipkelődni, ennyit mondott csendesen, de határozottan:
“Mi köszönjük, hogy foglalkoztál velünk…”

 
 

04

 

Ezek után jött másnap a WizzAir Budapest félmaraton, ahol életemben először futottam ennyit.
Még júniusban, egy nagyon meleg futóversenyen fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy nekem, mint minden, a futás is akkor megy jobban, ha nehezebb.
A 21 kilométert lefutni hihetetlen örömöt okozott, és sokkal jobban inspirált, mint amikor olyan távokat futottam, amiről kb. biztos voltam, hogy egy átlagos formámban, kis kitartással is menni fog.
Ez nyilván persze a saját határaimról (meg annak tágításáról) szól, szóval ha most le kéne futnom egy maratont, akkor attól még, hogy nehezebb, nem bírnám megcsinálni, mert hogy sokkal nehezebb : ).

 
 

harmadik

 

Sokat olvasott ismerőseimnek itt persze eszébe juthat Csíkszentmihályi Mihály, meg a flow, és tényleg így is van, de annyira nem fiatalon olvasgattam tőle, hogy ez alakítsa ki a személyiségem. Mindenesetre persze nyugtáztam, hogy hát igen.
 
El is meséltem Lilla barátnőmnek (aki most már egy művészeti oviban pszichológus, bár még mindig nem tudjuk biztosan róla, hogy létezik-e), hogy én a munkában is, a szabadidőben is, azt szeretem, ha valami nehéz. Ne bízzatok rám könnyű munkát, amíg a nehezet sem bírom megcsinálni.
 
Erre mutatott egy interjút, amiből itt egy darab, olvassátok. Érdemes.

 

“A Terápia nekem munkaterápia volt. Egyszerűen a munka minden fázisa – az előkészítés hónapjai, a casting néha tizenkét órás menetei, a forgatás, az utómunka – egyszerűen képtelen voltam elfáradni, olyan jót tett minden “filmes izmomnak” a terhelés. Persze, ehhez az is kellett, hogy értelmes módon lettem terhelve. Én is az a fajta vagyok, aki, ha nem a képességei legjavát kérik, akkor hihetetlen béna és tétova lesz. Egy “gyertek, dobjuk össze ezt a kis műsort, nem kell senkinek belehalni-” típusú feladat leblokkol. Végtelen megnyugvás volt, amikor lépésről lépésre kiderült, hogy itt erről egy pillanatig sincs szó.”

 

Végtelen megnyugvás , amikor lépésről lépésre kiderül, hogy itt erről egy pillanatig sincs szó.

 

Egy pillanatig sincs.

 
 
 

Annyi mindenkinek köszönet az életemért, az élményeimért,
most az utóbbi 2 napért Gabinak, Péternek, a gyerekeknek, valamint Zitának és Sanyinak, nagyon : )
A cikkért pedig (meg ha létezik, mindenért), Lillának : )

 
 
 
http://www.leghajo.hu/
http://csanyialapitvany.hu/hu
http://index.hu/kultur/cinematrix/2012/12/02/enyedi/
 
 

augusztus 31, 2014

címszavak

 
 

szójatej fahéjjal
17,5 km futás
l-karnitin
tojásfehérje
 
 
neurológiai vizsgálat a gyermekintenzív osztályon
ultrasound cardiac output monitor
albumin
centrál vénák ígérete

 

 

tessék szavakba foglalni a létet

 
 
 
large
 
 
 
 

augusztus 26, 2014

A legszabadabb

 
 

kezek001

 

“Kiszámíthatatlan, mikor mi, milyen erővel és később milyen hatást kifejtve karcolódik egy gyermek tudatába. Ahogy nőttem, mint a néni párnáinak gyöngy ékességei, maradtak el mellettem az úton gályarab ősöm életének romantikus kellékei, a tenger képe is más lett, nem tömör. Elfogadtam, elhittem, hogy a képhez semmi köze nincs, valóban nem őt ábrázolja, s ami a nagy-nagynéni falán lóg, álcázott honfibú, nincs köze az erőszakos térítések korszakához. Arca, amelyet először, legelőször, mikor a szüleim beszéltek róla, üresnek, vonástalannak láttam, mint ahogy testét is csak palást borította, s egy palást és egy papi süveg kontúrjai közöttről fordult felém úgy, arctalanul, a múltból, később meg felvette a festmény vonásait, elfoszlott, semmivé lett, ismét nem volt felismerhető. Viszont már nem sirattam, irigyeltem. Nem kellett sok idő, hogy megérezzem, hogy ő volt a legszabadabb rokonom, ez a szigorú prédikátor, akinek csak azt kellett volna mondania, hogy nem hiszi már, amiben hitt, és megmaradhat az otthonában, a szerettei között, még baj sem éri, csak éppen nem mondta, mert tisztában volt vele, hogy nincs az a tengerzúgás, ami lebírhatja az ember belsejében szóló hangot, és mit számít deportálás és fogság és bilincs és elveszett otthon vagy család, vagy akár az elvesztett élet is, mind lényegesen egyszerűbben elfogadható, mint amikor az ember megtagadja és elveszti önmagát.”
 
 

The hand of a sick child is held by it's mother at a clinic Kenya

 

Dúl a vihar. Nagyon dúl.

Ki tudja.
 
Talán nem is akarok partot érni.

 
 

OLYMPUS DIGITAL CAMERA
 
 
 
Források:
Szabó Magda: Ókút
és google képkereső
 
 

május 15, 2014

Kép, amin ketten vannak – Levél Táncos Laci Bácsinak

 
 
 

Laci Bácsi küldött egy képet. Nem nekem, csak úgy a világba.
Én meg válaszoltam rá.

 
 
 

itt vagyok a gyerekintenzíven
mindjárt meghal egy gyerek
egy másik pedig agyhalott
most mutatott képeket egy nővér, hogy hogyan égetnek a krematóriumban
az egyik dokisrác pedig meditációs zenét hallgat
miközben cikket ír

 
 

én meg ebben a miliőben
néztem a képet
és tollal
egy laborlelet hátuljára
ezt írtam:

 
 

emberek, terhükkel a vállukon
szétárad, csendet öl a nyugalom
porladó arcomon rejtély a sötétség
ha elmegyek, örökre, az elsöprő vétség?

 

nemet mondtam Neked
és most Hozzád érek
minden szédült betűt
szavakra cserélek

 

és simítom a követ
pedig nagyon élek
de ha felcsendül a sötét
örökre elégek

  

 
 
 
kettenvannak

március 28, 2014

A halmaz, amely nem része önmagának

 
 

„Ohó álljunk csak meg. Ön azt mondja, a rögeszmém, hogy őrült vagyok. De hiszen tényleg az vagyok, az imént mondta. De hiszen akkor ez nem rögeszme, akkor az egy logikus gondolat. Tehát nincs rögeszmém. Tehát mégse vagyok őrült. Tehát csak rögeszme, hogy őrült vagyok, tehát rögeszmém van, tehát őrült vagyok, tehát igazam van, tehát nem vagyok őrült. Mégiscsak gyönyörű dolog a tudomány!” Karinthy Frigyes

 
 

És akkor megszólal egy hang.

 
 
 

red-balloon-boy

 

Egy nap majd megérted.
Egy napon majd tényleg megérted, hogy miért lép ki az ajtódon, vissza sem nézve, rád sem pillantva, egy suta elköszönömmel, egy örökre elrévedő, semmilyenszerű intéssel, lepkepillogó, sóhajtalan búcsújával.

 
 

tumblr_m8ndu8cZfc1r6wq0jo1_500

 

És nem csak megérted, meg is fogsz neki bocsátani.

 

– Mondja bennem az a valaki, aki nem fél.
 
Hogy ez az egész teljesen rendben van, hogy mindennek így kell mennie, ahogy megy, mert oké, hogy végtelen szabadságot kaptunk a Jóistentől, még a halál szabadságát is, de azért azt nem fogja ám hagyni, hogy igazán nagy baj legyen, már úgy hosszú távon, karma meg kiélés meg a jó ég tudja, milyen szövevényeken át, de fogja a kezünk.

 
 

asp_620_6iteletnap_erveles

 

Vagy a fejünk. Vagy a szívünk.
Vagy valamit csak már, na.

 
 

artworks-000057620068-2th840-original

 

Az egész személyiségem egyik meghatározó alapélménye az, hogy meghalunk, hogy a gyerekek is meg tudnak halni, hogy sokszor hiába minden, nem vagyunk mindenhatóak, és történhetnek és történnek is olyan dolgok, amik egyszerűen csak úgy nem voltak benne a pakliban.

 

Legalábbis mi azt hittük.

 
 

balloon-balloons-dress-h3rsmile.tumblr.com-happiness-happy-Favim.com-49804

 

Ezt a bejegyzést amúgy nem annak szánom, hogy bárkinek az arcába vágjam a tragikumok sajgó valóságát, és nem is azért írok, hogy meggyőzzem akár magam arról, hogy amúgy biztos van valami gondunkat viselő, ha nem is fószer, de legalábbis Erő, aki nem hagyja az entrópia erejét érvényesülni, hanem célzott irányokba segít minket, csak igazából úgy fura belegondolni az egészbé, hogy mi miért van.

 

És azt hiszem, ezzel a miért szóval meg is lett a mondanivalóm kérdeznivalóm lényege:

 

A miért az az okra kérdez rá, vagy a célra?

 
 

 
 

Egyébként, ha tudjátok a választ, lécci, ne mondjátok el.

 
 
 

 
 
 
 

“You see her when you close your eyes
Maybe one day you’ll understand why
Everything you touch surely dies”

 
 
 
 

Amúgy meg:

 
 

asp_620_8_russelparadoxon

 
 


A 10 legmenőbb matematikai eredmény