Archive for ‘Dallam.’

március 26, 2015

Érezd a Fényt

 
 
 

 
 
 

Nincsenek szavaim.
 
 
 
varunk
 
 
Nem vagyok Fény, csak szeretném szeretni.

 
 
 

január 14, 2015

VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan.

 
 

 
Valahogy az az érzésem, hogy most ebbe belekezdek, de olyan sok érzés meg gondolat tolul belém, hogy a láng mellett inkább megperzselődés lesz, mint melegedés.
 
Az majd a parázsból.
 
Tudom, kicsit le vagyok maradva, mert a film már októberben kijött, én meg csak két hete hallottam róla először, Lillunál ültünk, és facebookon nézegettünk régi gimis osztálytársainkat, mutass egy tényleg szép csajt, na ő milyen jó pasi lett, neki már gyereke van, tejóég, aztán egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a szomszéd szobából valami zene szűrődik, amire figyelek, de olyan szinten, hogy még a virágpatrik tíz évvel idősebb arca is kiúszik a fókuszból.
 
Kérdeztem Lillut, hogy ez mégis mi, mondta a címet, aha.
 
Majd nézzük meg a moziban. Jó.
 
Többször van olyan benyomásom, hogy minden a megfelelő időben történik, egy perccel sem korábban, sem később.
 
 
van-valami-furcsa-es-megmagyarazhatatlan-r
 
 
Na, ezzel a filmmel pont ez volt. Adatott egy sajátos tudatállapot, az önmagamba vetett minden kétségem összpontosulása, a közelgő hó, a Cirkó Gejzír művészmozi, a tőzegáfonyás cukorka, az újonnan vett rózsaszínű kockás, kínais pizsama, meg mellettem Lillu, aki levágatta a haját, és cukorillata volt.
 
A film első két percében már tudtam, hogy ez olyan lesz, ami még majd napok múlva is az agytekervényeimen fog pörögni. Ebben mondjuk csak annyiban tévedtem, hogy nem pörög.
 
Hanem hullámzik.
 
Lágyan, fájdalmasan, gyönyörűen, nevetve, kacagva, magával ragadva, élve.
 
Úgy igazán élve!
 
pic_20140921183039_qj10bet7n9r
 
 
A számtalan azonosulási pont, az Áron név életemben játszott szerepe, a főszereplő hangnemei és hangulatai, a felnövés nagy kérdőjelei, a budapesti élet mind-mind csak hozzáadtak ahhoz, hogy úgy jöjjek ki a moziból, hogy
 
mennyire fáj és ez mennyire csodálatos és könnyű!
 
Köszi Lillu, hogy megmutattad. Remélem nem egyedül néztem meg : )
 
 
 
Filmzene, végtelenül.

 

november 13, 2014

“Anya, miért nem hallok? Anya, mi történik most?”

 
 

2002. június 6-án visszakerült a tesóm az intenzív osztályra. Megmondták a családomnak, hogy nincs visszaút.
Lacus meg fog halni.
A vírus-indukálta nyirokcsomó-daganat átszövi az egész testét, és már a központi idegrendszerben is vannak áttétek.

 

Ez a nap a családom életében hatalmas törést hozott. Addig hittünk, és bíztunk, és hátha, és százalékok, és statisztikák, és gyógyszerek és lehetőségek és majd jó lesz, ugye?

 

Másfél éve volt beteg, de addig a halál, mint olyan, egyszerűen nem volt opció. Fel sem merült, vagy ha igen, akkor is csak valami elfojtott-nyomott zugban, valami ki nem mondott, meg sem testesült, szavakká, gondolatokká soha nem formált síkon.

 

Már megvolt a gyógyulási bulira a karton sör, könyörgöm!

 
 

Ugyanez a nap egy másik család életében hatalmas boldogságot hozott. Megszületett a második fiuk, Misi*. Csodaszép gyermek volt, igazán életrevaló, eleven kis ördög. Napról napra látták, ahogy fejlődik, ahogy él, ahogy annyi energia van benne, mint több másik kortársában együtt véve sem. Aztán Misiről kiderült, hogy nagyon beteg. Neuroblastomája van. Ez a perifériás idegrendszer bizonyos típusú sejtjeinek rosszindulatú daganata. Rengeteg kezelésen esett át, sugár- és kemoterápiák sorozata, másodlagos rosszindulatú betegségek, steril box, őssejt-transzplantáció, és így tovább… Aztán jöttek a kórokozók, és a legyengült szervezete, az alig-alig működő immunrendszere már nem tudott mit kezdeni velük. Leállt a máj- és veseműködése, shockos állapotba került, agyvérzést kapott, és ma délelőtt meghalt.

 

Az utolsó két napját az intenzív osztályon, nálunk töltötte.
Mielőtt lélegeztetőgépre raktuk, az utolsó mondata az volt, hogy “Anya, miért nem hallok? Anya, mi történik most?” Már félni sem volt ereje. Csak átütően nézett azokkal a mély, barna szemeivel.

 

Sokan kérdezik, hogy hogyan vagyok képes kritikus állapotú gyermekekkel és ráadásul azon az osztályon dolgozni, ahol évekkel ezelőtt a testvérem meghalt. Meg egyáltalán, hogy orvos lennék én, ha ez nem történt volna?

 

A válaszom az, hogy fogalmam sincs.
Nem voltam és nem vagyok befolyással az életemet meghatározó körülményekre és eseményekre.
A szabadságom egy valamiben van: abban, hogy ezekre hogyan reagálok.
Hogy mit teszek.
Hogy hogyan döntök.

 

Ha akarnék, lehetnék más is. Csak hát nem akarok…

 

url

 

A segítés, az adrenalindús helyzetek, a komoly választások, a gyors döntések, a felelősség elemembe hoz, ezt már a mentőn megtapasztaltam.
Részemről van egy adott személyiség egy adott élményanyaggal, és egybegyúrtam a kettőt. Ki mivel dolgozik…

 

De képtelen lennék például krónikusan beteg gyermekekkel hosszabban foglalkozni. Akik nap mint nap szenvednek. Ahogy sokáig szenvedett Lacus és Misi és még számtalan társuk is.
El tudom fogadni a hirtelen rosszullétet, az állapotromlást, akár még a halált is, de amikor már csak annyi erő van egy csepp testben, hogy az emelkedett légzésszám mellett, amivel próbálja fenntartani magát, csak halkan, de annál könyörgőbben annyit mond, hogy “Kérlek, ne bántsatok megint…”, akkor egyszerűen csak az a kérdés jut eszembe, amit a kisebbik öcsém, Levente kérdezett nemrég, hogy “Te Lilla, Isten ezekről mégis mit gondol? Ezeket miért csinálja?”

 
 

Őszintén, elképzelésem sincs a válaszról.

 

Felteszek helyette inkább más kérdéseket.

 
 

Van még amúgyis bőven megválaszolnivalója az Öregnek.

 
 

Bírom ám azért…

 

Többnyire.

 
 
 

*Misi nem Misi igazi neve, a családja miatt megváltoztattam.
 
Gyerekrajz
 
 

október 10, 2014

 
 

“Ugye vállalod,

 
 
url
 
 

ha varázsolni kell?”

 
 
 

szeptember 15, 2014

“Csak ott érzem jól magam, ahol kitörhetem a nyakam” – Gyerekek és futások között, szabadon

 
 

Most azon túl, hogy ez a sor egy Amorf Ördögök számból van, és lehet, hogy teljesen más a mondanivalója, mint ahogyan én értelmezem, még a lakótelepünkön fél órája masszív hullámokban visító autóriasztó sem tud igazán kizökkenteni a hangzatos megfogalmazásokból, mielőtt újfent visszatérek a kóros légzési állapotokhoz, azért csak beötlik egy pár évvel ezelőtti augusztusi éjszaka, amikor e fentebb említett sorban a tárgyat nem első szám egyes személyem birtokába, hanem egyes szám harmadikba tettem, és amúgy még csak jól sem éreztem magam, sokkal inkább olyan gondolataim voltak, hogy “Menj a fenébe, Lilla, 23 éves vagy, augusztus van, meleg van, szombat van, hajnali 2 van, és Te ahelyett, hogy valami fesztiválon ráznád a feneked piros alapon fehér pöttyös miniszoknyában, itt hajlongsz egy piros, de műanyag nadrágban, egy nagyjából 120 kilós néni felett, aki az előbb még vette a levegőt, de most már nem, és te ez ellen semmit nem tudsz tenni. Hát kell ez neked, édesbogaram?”

 
 

01

 

Azt hiszem, eddigi életem három, szubjektíven legrosszabban megélt pillanatának egyike volt az a jó pár perc, amíg azt éreztem, hogy nem tudok segíteni, pedig képesnek kellene lennem rá.

 

Egyébként később olyan kórképre derült fény, ami a kórelőzmény ismerete és laborvizsgálat nélkül ott a helyszínen legfeljebb EKG-val lett volna felderíthető, de amíg a néni magánál volt, azt nem hagyta felrakni magára, azután meg már késő volt.
 
Mert hogy a néni meg akart halni.

 

Mi tagadás, amit az ember igazán akar, azt el is tudja érni (ez ilyen new age-es duma, tudom, de nekem bejön), szóval a néninek is sikerült a terve.
Mi meg elcsüggedve hazabattyogtunk, és a mentőállomásunk kopott szobájában szabadon szembesültem újra a kérdéssel, hogy most komolyan? Most tényleg? Hogy megéri?
Hogy tényleg ekkora ingerfüggőségben szenvedek, hogy még ezt is kibírom érte?
Vagy másról (is?) szól ez az egész?

 

Az életem, azt hiszem, megadja a választ.
Vagy én adom meg a választ az életemmel. Magamnak.

 

02

 
 

A hétvégi tervem az volt, hogy péntek este alszom, szombaton takarítok, kocogok, pihenek, egy barátommal találkozok, vasárnap pedig lefutom a WizzAir félmaratont.
Ehelyett kaptam egy telefont péntek este, hogy be tudnék-e ugrani másnap csányi alapítványos 10-11 éveseknek elsősegélyt és újraélesztést oktatni. Mohácson.
 
Hát persze, hogy be tudnék.

 

Ennek folytán az estém azzal telt, hogy a másnapot koncepcionáltam fejben, aztán reggel kelés korán, irány Mohács.
Mondhatom, minden percet megért.
Tizenöt, 10-11 éves forma gyerekkel tölthettem pár órát, akik csipkelődnek és “menőznek” egymás között, de az ebédre kapott pizza felét elrakják a tesóiknak; akiknél igaz, hogy nincs otthon üveg az ablakon, meg anya a nyáron lelépett, de kitűnő tanulók és különösen tehetségesek valamiben a sport vagy a művészetek terén.
A Csányi Alapítvány ilyen gyerekeket karol fel és segíti őket az Életút Program keretein belül.
A most szombati programjuk a Léghajó Alapítvány által tartott oktatás volt.

 
 

03

 

Így kerültem én oda.
Játszottunk mentőhívást, voltunk egymásba kapaszkodó cukor- és inzulinmolekulák, akik így meg tudták ölelni a sejteket, vártunk PumpaManre, aki megmentette a bújj, bújj, zöldág-szerűen a tüdőléghólyagocskában ragadt levegőgyerekeket a gonosz, hörgőzáró asztmás rohamtól, forgattunk tömeges baleseti helyszínt ábrázoló dokumentumfilmet, élesztettünk újra műanyag babát, beszélgettünk dohányzásról, alkoholról, drogokról… Olyan kérdések merültek fel, olyan hozzászólások voltak, hogy a lélegzetem elállt a mélységektől, miközben rengeteget viccelődtünk és nevettünk.
Rengeteget kaptam tőlük.
A végén megköszöntem, hogy egész nap aktívan részt vettek és figyeltek, mire az egyik legnagyobb szájú kissrác, aki amúgy nem átállott néha még velem is csipkelődni, ennyit mondott csendesen, de határozottan:
“Mi köszönjük, hogy foglalkoztál velünk…”

 
 

04

 

Ezek után jött másnap a WizzAir Budapest félmaraton, ahol életemben először futottam ennyit.
Még júniusban, egy nagyon meleg futóversenyen fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy nekem, mint minden, a futás is akkor megy jobban, ha nehezebb.
A 21 kilométert lefutni hihetetlen örömöt okozott, és sokkal jobban inspirált, mint amikor olyan távokat futottam, amiről kb. biztos voltam, hogy egy átlagos formámban, kis kitartással is menni fog.
Ez nyilván persze a saját határaimról (meg annak tágításáról) szól, szóval ha most le kéne futnom egy maratont, akkor attól még, hogy nehezebb, nem bírnám megcsinálni, mert hogy sokkal nehezebb : ).

 
 

harmadik

 

Sokat olvasott ismerőseimnek itt persze eszébe juthat Csíkszentmihályi Mihály, meg a flow, és tényleg így is van, de annyira nem fiatalon olvasgattam tőle, hogy ez alakítsa ki a személyiségem. Mindenesetre persze nyugtáztam, hogy hát igen.
 
El is meséltem Lilla barátnőmnek (aki most már egy művészeti oviban pszichológus, bár még mindig nem tudjuk biztosan róla, hogy létezik-e), hogy én a munkában is, a szabadidőben is, azt szeretem, ha valami nehéz. Ne bízzatok rám könnyű munkát, amíg a nehezet sem bírom megcsinálni.
 
Erre mutatott egy interjút, amiből itt egy darab, olvassátok. Érdemes.

 

“A Terápia nekem munkaterápia volt. Egyszerűen a munka minden fázisa – az előkészítés hónapjai, a casting néha tizenkét órás menetei, a forgatás, az utómunka – egyszerűen képtelen voltam elfáradni, olyan jót tett minden “filmes izmomnak” a terhelés. Persze, ehhez az is kellett, hogy értelmes módon lettem terhelve. Én is az a fajta vagyok, aki, ha nem a képességei legjavát kérik, akkor hihetetlen béna és tétova lesz. Egy “gyertek, dobjuk össze ezt a kis műsort, nem kell senkinek belehalni-” típusú feladat leblokkol. Végtelen megnyugvás volt, amikor lépésről lépésre kiderült, hogy itt erről egy pillanatig sincs szó.”

 

Végtelen megnyugvás , amikor lépésről lépésre kiderül, hogy itt erről egy pillanatig sincs szó.

 

Egy pillanatig sincs.

 
 
 

Annyi mindenkinek köszönet az életemért, az élményeimért,
most az utóbbi 2 napért Gabinak, Péternek, a gyerekeknek, valamint Zitának és Sanyinak, nagyon : )
A cikkért pedig (meg ha létezik, mindenért), Lillának : )

 
 
 
http://www.leghajo.hu/
http://csanyialapitvany.hu/hu
http://index.hu/kultur/cinematrix/2012/12/02/enyedi/
 
 

augusztus 26, 2014

 
 

az astrup gép épp most kalibrálja magát
én meg egy nyamvadt visszaeső segítő vagyok
 
 

 
 

március 28, 2014

A halmaz, amely nem része önmagának

 
 

„Ohó álljunk csak meg. Ön azt mondja, a rögeszmém, hogy őrült vagyok. De hiszen tényleg az vagyok, az imént mondta. De hiszen akkor ez nem rögeszme, akkor az egy logikus gondolat. Tehát nincs rögeszmém. Tehát mégse vagyok őrült. Tehát csak rögeszme, hogy őrült vagyok, tehát rögeszmém van, tehát őrült vagyok, tehát igazam van, tehát nem vagyok őrült. Mégiscsak gyönyörű dolog a tudomány!” Karinthy Frigyes

 
 

És akkor megszólal egy hang.

 
 
 

red-balloon-boy

 

Egy nap majd megérted.
Egy napon majd tényleg megérted, hogy miért lép ki az ajtódon, vissza sem nézve, rád sem pillantva, egy suta elköszönömmel, egy örökre elrévedő, semmilyenszerű intéssel, lepkepillogó, sóhajtalan búcsújával.

 
 

tumblr_m8ndu8cZfc1r6wq0jo1_500

 

És nem csak megérted, meg is fogsz neki bocsátani.

 

– Mondja bennem az a valaki, aki nem fél.
 
Hogy ez az egész teljesen rendben van, hogy mindennek így kell mennie, ahogy megy, mert oké, hogy végtelen szabadságot kaptunk a Jóistentől, még a halál szabadságát is, de azért azt nem fogja ám hagyni, hogy igazán nagy baj legyen, már úgy hosszú távon, karma meg kiélés meg a jó ég tudja, milyen szövevényeken át, de fogja a kezünk.

 
 

asp_620_6iteletnap_erveles

 

Vagy a fejünk. Vagy a szívünk.
Vagy valamit csak már, na.

 
 

artworks-000057620068-2th840-original

 

Az egész személyiségem egyik meghatározó alapélménye az, hogy meghalunk, hogy a gyerekek is meg tudnak halni, hogy sokszor hiába minden, nem vagyunk mindenhatóak, és történhetnek és történnek is olyan dolgok, amik egyszerűen csak úgy nem voltak benne a pakliban.

 

Legalábbis mi azt hittük.

 
 

balloon-balloons-dress-h3rsmile.tumblr.com-happiness-happy-Favim.com-49804

 

Ezt a bejegyzést amúgy nem annak szánom, hogy bárkinek az arcába vágjam a tragikumok sajgó valóságát, és nem is azért írok, hogy meggyőzzem akár magam arról, hogy amúgy biztos van valami gondunkat viselő, ha nem is fószer, de legalábbis Erő, aki nem hagyja az entrópia erejét érvényesülni, hanem célzott irányokba segít minket, csak igazából úgy fura belegondolni az egészbé, hogy mi miért van.

 

És azt hiszem, ezzel a miért szóval meg is lett a mondanivalóm kérdeznivalóm lényege:

 

A miért az az okra kérdez rá, vagy a célra?

 
 

 
 

Egyébként, ha tudjátok a választ, lécci, ne mondjátok el.

 
 
 

 
 
 
 

“You see her when you close your eyes
Maybe one day you’ll understand why
Everything you touch surely dies”

 
 
 
 

Amúgy meg:

 
 

asp_620_8_russelparadoxon

 
 


A 10 legmenőbb matematikai eredmény

 
 
 

március 13, 2014

Fény a Deák téren

 
 

photo_04_hires
 
 
Itt ülök csendben a szobában. Most ittam meg az utolsó kortyot a zöld teámból.
Édesítőszert raktam bele. Pedig tudom, hogy egészségtelen.
Vége van a filmnek, besötétedett a varázsváros, de a tavaszian zsengő hangok így is beszűrödnek a résnyire nyitott ablakon.
Könnyek folynak végig az arcomon.
Rád gondolok.
Eszembe jut a Deák tér, ma üldögéltem ott egy kicsit. Reménykedtem, hátha megjelensz.
És nem jöttél…
Mégis csodálatos volt ott lenni. Szeretem azt a helyet.
Mert találkozópont.
Bizsergető és édes nézni az unott arcú embereket, akik mereven bámulnak a tömegbe, egyik lábukról a másikra állnak, nézelődnek, várnak…
És akkor megjelenik Ő.
A férfi, a nő, a szerelem, a barát, a testvér, az ismerős. És felragyog az arcuk.
Mindenkié.
Rögtön látni, hogy igen, ő most meglátta. Egyik pillanatra a másikra megváltozik az aurája, a szürke semmilyenmagányosból a legvalódibb élő hullámok veszik körbe és sugározza magából.
És ezt még nézni is jó.
Nézni, ahogy kapcsolódunk.
 
Tudod, egyszer mondtam egy fertőtlenítő- és édeskésen teillatú konyhában,
hogy a Fény az, ami közöttünk van.
A Fény az, amikor a te meg én mi lesz.
Akár csak egy röpke pillanatra is.
 
 
tumblr_lk048sZIKX1qb81m8o1_500
 
 
 

 
 
 
A két kép az Into the Wild c. filmből van. Köszönet érte mindenkinek, aki ajánlotta. : )
 
 

március 7, 2014

 
 
 

meguntam félni kockacukor

 
 
 

*kiscsillag

 
 

január 12, 2014

A fák istenéhez

 
 
Hübrisz, nincs bátorságom felvenni a telefont, hogy elmondjam, hogy mennyire, de iszonyúan hiányzol.
 
 
Azóta is alig telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna Rád.
Elmúlnak a pillanatok, elmegy mellettünk az élet, és a lakás- meg tüllmagány hullámuralma alatt sem az jár a fejemben, hogy a rettegő, mélabús királylány mennyire méltatlan egy valódi létezéshez, hanem a pörgés a réten, meg a hangod, ahogyan énekelsz A fák istenéhez.
 
 
Remélem, hogy nagyon jól vagy.
 
 
 
 
Bárcsak a következő életemben Zsófinak születnék újjá.
 
 
 
 
Dallam