Én és az aszfalt – Ez bizony felvonás

 
 

Mondhatnám, hogy torkomban dobogott a szívem, de ez nem lenne igaz.
 
 
Ott álltál a félig kész ház lépcsőjén, a frissen pirosra mázolt kerítést szemrevételezted (talán arra gondoltál, hogy az izzadságcseppjeink is belekeveredtek a festékbe), én meg csak öntudatlanul bámultan a tengerkék szemed, és közben azon gondolkodtam, hogy miért is izgulok. Talán előre éreztem, hogy valami történni fog.
Hiszen máskor is voltunk már így, máskor is jártunk már a környéken két keréken, messzebb is mentünk már, mint aznap estére terveztük, nem volt semmi különleges.

 
 

4-Sarah-Lezito-best-2013

 
 

Talán csak a helyzet, a felállás, ahogyan mentünk.
Elöl a fekete-arany vadászsólyom, utána a kis piros róka, a sort pedig a zöld villám zárta.
Három különleges élményem, három különleges kötődésem.

 

A Hayabusával minden ízemmel és gondolatommal Hozzád kapcsolódok, a Honda nagy élményeket és izgalmakat adott, de sosem éreztem igazán a sajátomnak (hiszen nem is hozzám tartozik, tudod… én nem is szeretem a piros színt!), a Ninja pedig azt a pulzusemelős szabadságérzetet kölcsönzi, amire csak úgy tudok visszagondolni, hogy igen, ez évekkel ezelőtt, első száguldásra született szerelem.

 
 

tumblr_mgdidcqLAj1qgolyao2_1280

 
 

Bevettünk pár kanyart, elbeszélgettünk egy-két rendőrrel, volt néhány útgyűrödés, hát igen, csak a szokásos, a mi szokásos adrenalinadagunktól mások szíve megremegne, de nekünk még csak a kezünk sem.

 
 

Ilyen az, ha valaki, aki a motoron háttal ülve lazán megy 200 km/h felett és valaki, aki egy tömeges baleset közepén csak annyit kérdez, hogy na melyiknek kezdjünk el segíteni, megfogja egymás kezét.

 
 

Aztán jött egy hiba az aszfalton, és a kis róka első kereke megugrott.
A kormány vad szitáló mozgásba kezdett, én pedig minden küzdelem ellenére elvesztettem az uralmamat a gép felett.

 

Egy koppanás az aszfalton, utána egy másik, aztán már csak azt érzem, hogy csúszok és még mindig nem állok meg.

 

Az égett bőröm szaga, a romos ruháim (megérte az a több százezer forintot, amit belefektettem…), a gyönyörű fehér-rózsaszín virágos bukósisak darabjai a földön, a remegő kezed, az aszfaltra dőlt motorok, a cigaretta, a megálló autók, az elhangzó mondatok (“én mentőorvos vagyok, hozzám nem kell mentőt hívni”), az anyukád arca, az apukám hangja a telefonban… (“Kislányom, a kötél az mégiscsak olcsóbb lenne”) mind-mind összemosódtak egy diffúz érzéskavalkáddá, amik később aztán nem hagytak aludni.

 
 

De bennem akkor is dolgozott egy érzés, egy mondat, ami aztán, az adrenalintól megfakultan érzékelhető világban testet is öltött:

 
 

Mehetek még egy kört a Ninjával?

 

 
 

Kawasaki-CS_001-Print1

 
 

És mentünk is.

 
 
 
 

 
 
 
Köszönet Cukinak, mindenért, és Dodzsinak, nagyon.
 
 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: