Idő

 
 
Minden pillanatom ott remeg a karjaidban
Zenés elomlásom kábultan máshol van
Ahogy felpillantasz
És én könnyezem
Remegő térdre imákért
Csak érted ereszkedem
 
Körbenéztél. Minden olyan steril volt. Hideg semmilyen, régien új, elomlóan magányos, rettegően jeges. De élet volt benne. Cseppnyi-sugallatnyi, és minden beterített a mosolyod! És ahogy a nyakadba szúrták azt a rózsás színű tűt és átitatta bőrödet a sárga elmúlás-ígéret, én egy pillanatra sem hittem benne, hogy lesz olyan nap, hogy többé nem szürkül rám a szemed.
De eljött.
 
És nem énekeltél már
És minden szavadban ott volt a nyár
Pedig még tavaszlott
De te siettél
Az életből
Amennyit lehetett
Még gyorsan elvettél
 
 
Aztán búcsúzó nélkül távoztál
És szívemben elmúlt már minden nyár
És csak most jöttem rá, félszegen gyászolva
Hogy nem véletlen az a déli óra
Az a köszönés nélküli repülés
Az a kopasz ember, a kopogás, a felejtés
 
Mind a nagy terv része volt
Minden lelkeket csiszol
Mert ha formás gyémántra vágysz
Gyémántcsepp-folyó véredre találsz
Ami a csontodig bevág
De az ölelés az igazi világ
 
Amikor éjjel arra ébredek
Hogy valaki más megfogja a kezem
És a bűntudatnak csak langy lángját hiszem
Mikor sápadtan azt érzem
Hogy már nem cserélném el az életem
Hogy lássam még a szemed
 
 
Egy utolsót pillantani
 
 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: