Archive for november, 2014

november 23, 2014

Idő

 
 
Minden pillanatom ott remeg a karjaidban
Zenés elomlásom kábultan máshol van
Ahogy felpillantasz
És én könnyezem
Remegő térdre imákért
Csak érted ereszkedem
 
Körbenéztél. Minden olyan steril volt. Hideg semmilyen, régien új, elomlóan magányos, rettegően jeges. De élet volt benne. Cseppnyi-sugallatnyi, és minden beterített a mosolyod! És ahogy a nyakadba szúrták azt a rózsás színű tűt és átitatta bőrödet a sárga elmúlás-ígéret, én egy pillanatra sem hittem benne, hogy lesz olyan nap, hogy többé nem szürkül rám a szemed.
De eljött.
 
És nem énekeltél már
És minden szavadban ott volt a nyár
Pedig még tavaszlott
De te siettél
Az életből
Amennyit lehetett
Még gyorsan elvettél
 
 
Aztán búcsúzó nélkül távoztál
És szívemben elmúlt már minden nyár
És csak most jöttem rá, félszegen gyászolva
Hogy nem véletlen az a déli óra
Az a köszönés nélküli repülés
Az a kopasz ember, a kopogás, a felejtés
 
Mind a nagy terv része volt
Minden lelkeket csiszol
Mert ha formás gyémántra vágysz
Gyémántcsepp-folyó véredre találsz
Ami a csontodig bevág
De az ölelés az igazi világ
 
Amikor éjjel arra ébredek
Hogy valaki más megfogja a kezem
És a bűntudatnak csak langy lángját hiszem
Mikor sápadtan azt érzem
Hogy már nem cserélném el az életem
Hogy lássam még a szemed
 
 
Egy utolsót pillantani
 
 

Reklámok
november 21, 2014

 
 
képes vagy rá
 
mert van egy képed róla
 
 

vagy akár sok is

 
 

november 13, 2014

“Anya, miért nem hallok? Anya, mi történik most?”

 
 

2002. június 6-án visszakerült a tesóm az intenzív osztályra. Megmondták a családomnak, hogy nincs visszaút.
Lacus meg fog halni.
A vírus-indukálta nyirokcsomó-daganat átszövi az egész testét, és már a központi idegrendszerben is vannak áttétek.

 

Ez a nap a családom életében hatalmas törést hozott. Addig hittünk, és bíztunk, és hátha, és százalékok, és statisztikák, és gyógyszerek és lehetőségek és majd jó lesz, ugye?

 

Másfél éve volt beteg, de addig a halál, mint olyan, egyszerűen nem volt opció. Fel sem merült, vagy ha igen, akkor is csak valami elfojtott-nyomott zugban, valami ki nem mondott, meg sem testesült, szavakká, gondolatokká soha nem formált síkon.

 

Már megvolt a gyógyulási bulira a karton sör, könyörgöm!

 
 

Ugyanez a nap egy másik család életében hatalmas boldogságot hozott. Megszületett a második fiuk, Misi*. Csodaszép gyermek volt, igazán életrevaló, eleven kis ördög. Napról napra látták, ahogy fejlődik, ahogy él, ahogy annyi energia van benne, mint több másik kortársában együtt véve sem. Aztán Misiről kiderült, hogy nagyon beteg. Neuroblastomája van. Ez a perifériás idegrendszer bizonyos típusú sejtjeinek rosszindulatú daganata. Rengeteg kezelésen esett át, sugár- és kemoterápiák sorozata, másodlagos rosszindulatú betegségek, steril box, őssejt-transzplantáció, és így tovább… Aztán jöttek a kórokozók, és a legyengült szervezete, az alig-alig működő immunrendszere már nem tudott mit kezdeni velük. Leállt a máj- és veseműködése, shockos állapotba került, agyvérzést kapott, és ma délelőtt meghalt.

 

Az utolsó két napját az intenzív osztályon, nálunk töltötte.
Mielőtt lélegeztetőgépre raktuk, az utolsó mondata az volt, hogy “Anya, miért nem hallok? Anya, mi történik most?” Már félni sem volt ereje. Csak átütően nézett azokkal a mély, barna szemeivel.

 

Sokan kérdezik, hogy hogyan vagyok képes kritikus állapotú gyermekekkel és ráadásul azon az osztályon dolgozni, ahol évekkel ezelőtt a testvérem meghalt. Meg egyáltalán, hogy orvos lennék én, ha ez nem történt volna?

 

A válaszom az, hogy fogalmam sincs.
Nem voltam és nem vagyok befolyással az életemet meghatározó körülményekre és eseményekre.
A szabadságom egy valamiben van: abban, hogy ezekre hogyan reagálok.
Hogy mit teszek.
Hogy hogyan döntök.

 

Ha akarnék, lehetnék más is. Csak hát nem akarok…

 

url

 

A segítés, az adrenalindús helyzetek, a komoly választások, a gyors döntések, a felelősség elemembe hoz, ezt már a mentőn megtapasztaltam.
Részemről van egy adott személyiség egy adott élményanyaggal, és egybegyúrtam a kettőt. Ki mivel dolgozik…

 

De képtelen lennék például krónikusan beteg gyermekekkel hosszabban foglalkozni. Akik nap mint nap szenvednek. Ahogy sokáig szenvedett Lacus és Misi és még számtalan társuk is.
El tudom fogadni a hirtelen rosszullétet, az állapotromlást, akár még a halált is, de amikor már csak annyi erő van egy csepp testben, hogy az emelkedett légzésszám mellett, amivel próbálja fenntartani magát, csak halkan, de annál könyörgőbben annyit mond, hogy “Kérlek, ne bántsatok megint…”, akkor egyszerűen csak az a kérdés jut eszembe, amit a kisebbik öcsém, Levente kérdezett nemrég, hogy “Te Lilla, Isten ezekről mégis mit gondol? Ezeket miért csinálja?”

 
 

Őszintén, elképzelésem sincs a válaszról.

 

Felteszek helyette inkább más kérdéseket.

 
 

Van még amúgyis bőven megválaszolnivalója az Öregnek.

 
 

Bírom ám azért…

 

Többnyire.

 
 
 

*Misi nem Misi igazi neve, a családja miatt megváltoztattam.
 
Gyerekrajz
 
 

november 3, 2014

 
 
mért akarsz te mindig nyerni
a sötétbe velem együtt bemenni
a táncokat a legsutábban várni
a kicsiny kis köröket
örökre meglátni
 
miért akarsz te mosolyogni
elhinni, hogy annyi nyomnyi
pusztánál többet ér a sok
kicsiny, éhes farkasok
amik a lelkedben laknak
és téged tönkre fagynak
 
miért hiszed a semmiséget
miért vársz minden istenséget
tágra zárva, kéjt álmodva
cseppnyi létem ide s tova
elmúlt, mikor megszülettem
benned égni már nem mertem
elbújtam és szürkén hittem
 
hogy amiért mindent tettem
az tényleg ott van a szemedben
pedig elmúlt, mielőtt hirdettem
hogy fény lakik a szívedben
 
 
de csak egy színtelen
nem, nem,
tényleg nem