“Csak ott érzem jól magam, ahol kitörhetem a nyakam” – Gyerekek és futások között, szabadon

 
 

Most azon túl, hogy ez a sor egy Amorf Ördögök számból van, és lehet, hogy teljesen más a mondanivalója, mint ahogyan én értelmezem, még a lakótelepünkön fél órája masszív hullámokban visító autóriasztó sem tud igazán kizökkenteni a hangzatos megfogalmazásokból, mielőtt újfent visszatérek a kóros légzési állapotokhoz, azért csak beötlik egy pár évvel ezelőtti augusztusi éjszaka, amikor e fentebb említett sorban a tárgyat nem első szám egyes személyem birtokába, hanem egyes szám harmadikba tettem, és amúgy még csak jól sem éreztem magam, sokkal inkább olyan gondolataim voltak, hogy “Menj a fenébe, Lilla, 23 éves vagy, augusztus van, meleg van, szombat van, hajnali 2 van, és Te ahelyett, hogy valami fesztiválon ráznád a feneked piros alapon fehér pöttyös miniszoknyában, itt hajlongsz egy piros, de műanyag nadrágban, egy nagyjából 120 kilós néni felett, aki az előbb még vette a levegőt, de most már nem, és te ez ellen semmit nem tudsz tenni. Hát kell ez neked, édesbogaram?”

 
 

01

 

Azt hiszem, eddigi életem három, szubjektíven legrosszabban megélt pillanatának egyike volt az a jó pár perc, amíg azt éreztem, hogy nem tudok segíteni, pedig képesnek kellene lennem rá.

 

Egyébként később olyan kórképre derült fény, ami a kórelőzmény ismerete és laborvizsgálat nélkül ott a helyszínen legfeljebb EKG-val lett volna felderíthető, de amíg a néni magánál volt, azt nem hagyta felrakni magára, azután meg már késő volt.
 
Mert hogy a néni meg akart halni.

 

Mi tagadás, amit az ember igazán akar, azt el is tudja érni (ez ilyen new age-es duma, tudom, de nekem bejön), szóval a néninek is sikerült a terve.
Mi meg elcsüggedve hazabattyogtunk, és a mentőállomásunk kopott szobájában szabadon szembesültem újra a kérdéssel, hogy most komolyan? Most tényleg? Hogy megéri?
Hogy tényleg ekkora ingerfüggőségben szenvedek, hogy még ezt is kibírom érte?
Vagy másról (is?) szól ez az egész?

 

Az életem, azt hiszem, megadja a választ.
Vagy én adom meg a választ az életemmel. Magamnak.

 

02

 
 

A hétvégi tervem az volt, hogy péntek este alszom, szombaton takarítok, kocogok, pihenek, egy barátommal találkozok, vasárnap pedig lefutom a WizzAir félmaratont.
Ehelyett kaptam egy telefont péntek este, hogy be tudnék-e ugrani másnap csányi alapítványos 10-11 éveseknek elsősegélyt és újraélesztést oktatni. Mohácson.
 
Hát persze, hogy be tudnék.

 

Ennek folytán az estém azzal telt, hogy a másnapot koncepcionáltam fejben, aztán reggel kelés korán, irány Mohács.
Mondhatom, minden percet megért.
Tizenöt, 10-11 éves forma gyerekkel tölthettem pár órát, akik csipkelődnek és “menőznek” egymás között, de az ebédre kapott pizza felét elrakják a tesóiknak; akiknél igaz, hogy nincs otthon üveg az ablakon, meg anya a nyáron lelépett, de kitűnő tanulók és különösen tehetségesek valamiben a sport vagy a művészetek terén.
A Csányi Alapítvány ilyen gyerekeket karol fel és segíti őket az Életút Program keretein belül.
A most szombati programjuk a Léghajó Alapítvány által tartott oktatás volt.

 
 

03

 

Így kerültem én oda.
Játszottunk mentőhívást, voltunk egymásba kapaszkodó cukor- és inzulinmolekulák, akik így meg tudták ölelni a sejteket, vártunk PumpaManre, aki megmentette a bújj, bújj, zöldág-szerűen a tüdőléghólyagocskában ragadt levegőgyerekeket a gonosz, hörgőzáró asztmás rohamtól, forgattunk tömeges baleseti helyszínt ábrázoló dokumentumfilmet, élesztettünk újra műanyag babát, beszélgettünk dohányzásról, alkoholról, drogokról… Olyan kérdések merültek fel, olyan hozzászólások voltak, hogy a lélegzetem elállt a mélységektől, miközben rengeteget viccelődtünk és nevettünk.
Rengeteget kaptam tőlük.
A végén megköszöntem, hogy egész nap aktívan részt vettek és figyeltek, mire az egyik legnagyobb szájú kissrác, aki amúgy nem átállott néha még velem is csipkelődni, ennyit mondott csendesen, de határozottan:
“Mi köszönjük, hogy foglalkoztál velünk…”

 
 

04

 

Ezek után jött másnap a WizzAir Budapest félmaraton, ahol életemben először futottam ennyit.
Még júniusban, egy nagyon meleg futóversenyen fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy nekem, mint minden, a futás is akkor megy jobban, ha nehezebb.
A 21 kilométert lefutni hihetetlen örömöt okozott, és sokkal jobban inspirált, mint amikor olyan távokat futottam, amiről kb. biztos voltam, hogy egy átlagos formámban, kis kitartással is menni fog.
Ez nyilván persze a saját határaimról (meg annak tágításáról) szól, szóval ha most le kéne futnom egy maratont, akkor attól még, hogy nehezebb, nem bírnám megcsinálni, mert hogy sokkal nehezebb : ).

 
 

harmadik

 

Sokat olvasott ismerőseimnek itt persze eszébe juthat Csíkszentmihályi Mihály, meg a flow, és tényleg így is van, de annyira nem fiatalon olvasgattam tőle, hogy ez alakítsa ki a személyiségem. Mindenesetre persze nyugtáztam, hogy hát igen.
 
El is meséltem Lilla barátnőmnek (aki most már egy művészeti oviban pszichológus, bár még mindig nem tudjuk biztosan róla, hogy létezik-e), hogy én a munkában is, a szabadidőben is, azt szeretem, ha valami nehéz. Ne bízzatok rám könnyű munkát, amíg a nehezet sem bírom megcsinálni.
 
Erre mutatott egy interjút, amiből itt egy darab, olvassátok. Érdemes.

 

“A Terápia nekem munkaterápia volt. Egyszerűen a munka minden fázisa – az előkészítés hónapjai, a casting néha tizenkét órás menetei, a forgatás, az utómunka – egyszerűen képtelen voltam elfáradni, olyan jót tett minden “filmes izmomnak” a terhelés. Persze, ehhez az is kellett, hogy értelmes módon lettem terhelve. Én is az a fajta vagyok, aki, ha nem a képességei legjavát kérik, akkor hihetetlen béna és tétova lesz. Egy “gyertek, dobjuk össze ezt a kis műsort, nem kell senkinek belehalni-” típusú feladat leblokkol. Végtelen megnyugvás volt, amikor lépésről lépésre kiderült, hogy itt erről egy pillanatig sincs szó.”

 

Végtelen megnyugvás , amikor lépésről lépésre kiderül, hogy itt erről egy pillanatig sincs szó.

 

Egy pillanatig sincs.

 
 
 

Annyi mindenkinek köszönet az életemért, az élményeimért,
most az utóbbi 2 napért Gabinak, Péternek, a gyerekeknek, valamint Zitának és Sanyinak, nagyon : )
A cikkért pedig (meg ha létezik, mindenért), Lillának : )

 
 
 
http://www.leghajo.hu/
http://csanyialapitvany.hu/hu
http://index.hu/kultur/cinematrix/2012/12/02/enyedi/
 
 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: