Archive for szeptember, 2014

szeptember 24, 2014

Hát na.

 
 
ESPNIC
 
 

ESPNIC 2015

 
 

Reklámok
szeptember 15, 2014

“Csak ott érzem jól magam, ahol kitörhetem a nyakam” – Gyerekek és futások között, szabadon

 
 

Most azon túl, hogy ez a sor egy Amorf Ördögök számból van, és lehet, hogy teljesen más a mondanivalója, mint ahogyan én értelmezem, még a lakótelepünkön fél órája masszív hullámokban visító autóriasztó sem tud igazán kizökkenteni a hangzatos megfogalmazásokból, mielőtt újfent visszatérek a kóros légzési állapotokhoz, azért csak beötlik egy pár évvel ezelőtti augusztusi éjszaka, amikor e fentebb említett sorban a tárgyat nem első szám egyes személyem birtokába, hanem egyes szám harmadikba tettem, és amúgy még csak jól sem éreztem magam, sokkal inkább olyan gondolataim voltak, hogy “Menj a fenébe, Lilla, 23 éves vagy, augusztus van, meleg van, szombat van, hajnali 2 van, és Te ahelyett, hogy valami fesztiválon ráznád a feneked piros alapon fehér pöttyös miniszoknyában, itt hajlongsz egy piros, de műanyag nadrágban, egy nagyjából 120 kilós néni felett, aki az előbb még vette a levegőt, de most már nem, és te ez ellen semmit nem tudsz tenni. Hát kell ez neked, édesbogaram?”

 
 

01

 

Azt hiszem, eddigi életem három, szubjektíven legrosszabban megélt pillanatának egyike volt az a jó pár perc, amíg azt éreztem, hogy nem tudok segíteni, pedig képesnek kellene lennem rá.

 

Egyébként később olyan kórképre derült fény, ami a kórelőzmény ismerete és laborvizsgálat nélkül ott a helyszínen legfeljebb EKG-val lett volna felderíthető, de amíg a néni magánál volt, azt nem hagyta felrakni magára, azután meg már késő volt.
 
Mert hogy a néni meg akart halni.

 

Mi tagadás, amit az ember igazán akar, azt el is tudja érni (ez ilyen new age-es duma, tudom, de nekem bejön), szóval a néninek is sikerült a terve.
Mi meg elcsüggedve hazabattyogtunk, és a mentőállomásunk kopott szobájában szabadon szembesültem újra a kérdéssel, hogy most komolyan? Most tényleg? Hogy megéri?
Hogy tényleg ekkora ingerfüggőségben szenvedek, hogy még ezt is kibírom érte?
Vagy másról (is?) szól ez az egész?

 

Az életem, azt hiszem, megadja a választ.
Vagy én adom meg a választ az életemmel. Magamnak.

 

02

 
 

A hétvégi tervem az volt, hogy péntek este alszom, szombaton takarítok, kocogok, pihenek, egy barátommal találkozok, vasárnap pedig lefutom a WizzAir félmaratont.
Ehelyett kaptam egy telefont péntek este, hogy be tudnék-e ugrani másnap csányi alapítványos 10-11 éveseknek elsősegélyt és újraélesztést oktatni. Mohácson.
 
Hát persze, hogy be tudnék.

 

Ennek folytán az estém azzal telt, hogy a másnapot koncepcionáltam fejben, aztán reggel kelés korán, irány Mohács.
Mondhatom, minden percet megért.
Tizenöt, 10-11 éves forma gyerekkel tölthettem pár órát, akik csipkelődnek és “menőznek” egymás között, de az ebédre kapott pizza felét elrakják a tesóiknak; akiknél igaz, hogy nincs otthon üveg az ablakon, meg anya a nyáron lelépett, de kitűnő tanulók és különösen tehetségesek valamiben a sport vagy a művészetek terén.
A Csányi Alapítvány ilyen gyerekeket karol fel és segíti őket az Életút Program keretein belül.
A most szombati programjuk a Léghajó Alapítvány által tartott oktatás volt.

 
 

03

 

Így kerültem én oda.
Játszottunk mentőhívást, voltunk egymásba kapaszkodó cukor- és inzulinmolekulák, akik így meg tudták ölelni a sejteket, vártunk PumpaManre, aki megmentette a bújj, bújj, zöldág-szerűen a tüdőléghólyagocskában ragadt levegőgyerekeket a gonosz, hörgőzáró asztmás rohamtól, forgattunk tömeges baleseti helyszínt ábrázoló dokumentumfilmet, élesztettünk újra műanyag babát, beszélgettünk dohányzásról, alkoholról, drogokról… Olyan kérdések merültek fel, olyan hozzászólások voltak, hogy a lélegzetem elállt a mélységektől, miközben rengeteget viccelődtünk és nevettünk.
Rengeteget kaptam tőlük.
A végén megköszöntem, hogy egész nap aktívan részt vettek és figyeltek, mire az egyik legnagyobb szájú kissrác, aki amúgy nem átállott néha még velem is csipkelődni, ennyit mondott csendesen, de határozottan:
“Mi köszönjük, hogy foglalkoztál velünk…”

 
 

04

 

Ezek után jött másnap a WizzAir Budapest félmaraton, ahol életemben először futottam ennyit.
Még júniusban, egy nagyon meleg futóversenyen fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy nekem, mint minden, a futás is akkor megy jobban, ha nehezebb.
A 21 kilométert lefutni hihetetlen örömöt okozott, és sokkal jobban inspirált, mint amikor olyan távokat futottam, amiről kb. biztos voltam, hogy egy átlagos formámban, kis kitartással is menni fog.
Ez nyilván persze a saját határaimról (meg annak tágításáról) szól, szóval ha most le kéne futnom egy maratont, akkor attól még, hogy nehezebb, nem bírnám megcsinálni, mert hogy sokkal nehezebb : ).

 
 

harmadik

 

Sokat olvasott ismerőseimnek itt persze eszébe juthat Csíkszentmihályi Mihály, meg a flow, és tényleg így is van, de annyira nem fiatalon olvasgattam tőle, hogy ez alakítsa ki a személyiségem. Mindenesetre persze nyugtáztam, hogy hát igen.
 
El is meséltem Lilla barátnőmnek (aki most már egy művészeti oviban pszichológus, bár még mindig nem tudjuk biztosan róla, hogy létezik-e), hogy én a munkában is, a szabadidőben is, azt szeretem, ha valami nehéz. Ne bízzatok rám könnyű munkát, amíg a nehezet sem bírom megcsinálni.
 
Erre mutatott egy interjút, amiből itt egy darab, olvassátok. Érdemes.

 

“A Terápia nekem munkaterápia volt. Egyszerűen a munka minden fázisa – az előkészítés hónapjai, a casting néha tizenkét órás menetei, a forgatás, az utómunka – egyszerűen képtelen voltam elfáradni, olyan jót tett minden “filmes izmomnak” a terhelés. Persze, ehhez az is kellett, hogy értelmes módon lettem terhelve. Én is az a fajta vagyok, aki, ha nem a képességei legjavát kérik, akkor hihetetlen béna és tétova lesz. Egy “gyertek, dobjuk össze ezt a kis műsort, nem kell senkinek belehalni-” típusú feladat leblokkol. Végtelen megnyugvás volt, amikor lépésről lépésre kiderült, hogy itt erről egy pillanatig sincs szó.”

 

Végtelen megnyugvás , amikor lépésről lépésre kiderül, hogy itt erről egy pillanatig sincs szó.

 

Egy pillanatig sincs.

 
 
 

Annyi mindenkinek köszönet az életemért, az élményeimért,
most az utóbbi 2 napért Gabinak, Péternek, a gyerekeknek, valamint Zitának és Sanyinak, nagyon : )
A cikkért pedig (meg ha létezik, mindenért), Lillának : )

 
 
 
http://www.leghajo.hu/
http://csanyialapitvany.hu/hu
http://index.hu/kultur/cinematrix/2012/12/02/enyedi/
 
 

szeptember 3, 2014

Hivatás vagy küldetés?

 
 

A Duna mindig megmondja a választ.
Néha így csillog a víz, néha úgy zúg a táj.
Tajték és lágy illat,
kérdések és érzések,
csend és tengerzúgás.

 
 

 

Nem kell feltenned, és nincs mit féltened.
Ott vagy, és megtudod.
Előre sosem mondja, hogy mit fog súgni,
valahogy olyan ez, mint a versírás,
nem én határozom meg, hogy miről szóljon,
a vers írja magát,
én csak a kezem adom hozzá.
Meg a tollam.
Vagy épp a billentyűzetem.

 

Ma is ott ültem. Verejték csorgott a hátamon.
7604 lesz a rajtszámom.
Álmomban már néha ott vagyok.
És futok.
Szaladni öröm.

 
 

Meg életet menteni is.

 

 

Hivatás és küldetés között mi a különbség?
Azt hiszem, semmi lényeges.
Esetleg az időtartam.
De igazából még az sem.
 
Talán csak annyi,
hogy van,
akit nem küldenek.
Van, akit hívnak.
 
És van, aki jön is…

 
 
 

 
 
 
1 2