Nem mondhatom el senkinek

 
 

Több oldalról összefutnak a szálak, hogy egy még álmoskás, februári délutánon érzéseket ébresszenek és szellemcsodákat hozzanak.

 
 

Hajnali 2 van, fekszem egy ágyban, egy tábor egyik szobájában, elvileg már alszunk, mi, a szervezők, – én amúgy 10 perce már gyakorlatilag is -, de helyette szobaszinten azt tárgyaljuk, hogy milyen programokkal és hogyan szórakoztassuk másnap a táborozó gyerekeket. Kicsit már lankad a hangulat, nekem sűrűsödnek az alfa-hullámaim, jó, csak egy pillanatra lehunyom a szemem, aztán később folytatjuk az indiános játékunk részleteinek kidolgozását, addig pihenek egy kicsit… És álmodok. Nem tudom, merre járok, de egyszer csak arra ébredek, hogy hangosan azt mondom, hogy Karinthy.
A szobatársaim ugyanis közben azon kezdtek el tanakodni, hogy a “Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” versrészlet kitől van.
Ez bennem nem tudatosult, de mégis megütötte a küszöböt, hogy válaszoljak.
Utána hónapokig nevettünk ezen.
Szegény Lilla, nem hagyják aludni a versek…

 
 

Egy másik hajnali 2. Koncert valami helyen, nagy térben, mi meg az előcsarnokban üldögélünk. És sört innánk. Már ha szeretnénk a sört.
Egy fiú meg egy lány. Egy darabon együtt sétáltak. A fiú fülébe suttogok szavakat, ő meg tovább suttogja a lánynak.
 
Gyantád vagyok.
Körül ölellek.
(„Szeretlek” hangzik az elbocsájtás pillanatában.)
Önmagamba átemellek, mint a megdermedt kőben,
Az időben ragadt ősbogarat őrzi a ragyogó jáspis vagy smaragd.
(„Szeretlek” mondjuk, és érzünk.)”

 
Ez Kovács Ákos. De maga a személye nem érdekel minket annyira, mint Karinthy.
Csak a pillanat varázsa, az impulzív érzések közvetítése.

 
 

Egy harmadik hajnali 2. Egy kórház gyermekintenzív osztálya. Benn ülök az orvosi szobában. Normalizálódott a kislány oxigénszaturációja. Bevérzések vannak a térdén. A vérkészítménytől duzzadt a nyaka. Hatalmas szemekkel néz a világra.
Láttam már ilyet. És kicsit féltem az érzéstől, hogy milyen lesz, ha újra szembesülök vele.
És csodás volt rájönni, hogy bármi történik, bárhogy fáj a múlandóság, a szeretetet, a hívásokat nem lehet elpusztítani.

 

Isten hangja örök.

 

Kattintgatok az interneten és találok egy videót, amit a srác csinált, aki a két Lilla között közvetítette az Ákos-verset. Most Karinthyt ad nekünk, mindenkinek, Samuel L Jacksont is a társaságba hívva.
Mi meg csak ülhetünk döbbenten.

 
 

Isten, köszi, minden pillanatért, amit ajándékba adsz.
 

Ígérem, jól fogok élni vele.

 
 

 
 

“Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,
Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanuskodom a napról, hogy ragyog.”

 
 
 

Forrás
Kép

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: