Örök vándorok szívszorító szabadsága
A húsomba ivódik már a lét
A kezembe szorított minden tét
És egy cseppnyi semmiség
Hogy urrá lettem a pusztaságon
Végtelen álomtalan várnak világlázító hajnalok
És tegnap még elhittem, hogy már végleg a tiéd vagyok
De egy üzenet elmondta, úgyis az maradok
Aki utat mutat a végtelen némaságba
A belsőmet feszíti szét ez a ki nem mondott, ez a meg nem határozott, ez a fordulatokat furcsán firtató, mindig álomlátó, homok-itatta uras rabság, a céltalan szabadság, a szerkezeteket szerelemmé szerető, végimádó páramagány.
Nem tudok tovább nézni, nem tudok hajnalokat álmodni, mert a szemed sűrűje mögötti üres falak a legmélyebb kétségeket ébresztik, a legősibb igazságokat remegtetik, a legsúlyosabb vádakat koholják,
pedig én tényleg hiszek benne, hogy a szeretet
létezik.
Csak egyre nehezebben.
Vélemény, hozzászólás?