Időkön át

 
 
Elengedtelek.
Életekkel ezelőtt.
Azt mondtad, menned kell, és bármennyire is fájt az előre átsugárzó hiányod, tudtam, hogy lágyan integető kezeimmel sem tudlak tovább tartani.
Hogy minden szó, ami akkor elmondható volt, már elhangzott közöttünk, hogy minden kalandot megéltünk, hogy minden mosolyt elsírtunk, és hogy a gyermekünk könnyei felett csapdosó óceáni szél sem ragaszthat minket többé egymásba. Mert már nem szabadságot ad a szeretetünk.

 
Elmentél. És lassan átalakult az utcák képe, lassan nélküled siklott sárgán a tömeg, és nem is éreztem a hiányod, nem vágytam hallani nem is létező szavaid és nem képzeltem el csukott szemmel a hátamon lassan végigsimuló, lágy érintésed.
 
Elfelejtettelek. Elfelejtettem a gondolataid, a szavaid, a ragyogó pillanatainkat, szinte mindent, ami valóságba süllyedő tested vonalait az enyémhez kötötték.
 
Aztán egy napon, nagyon messze onnan, ahol elváltunk, megláttalak.
Nem nőtt meg a szívveréseim száma. Nem kezdett el izzadni a tenyerem. Nem tágult ki a pupillám.
Nem remegtem. Csak éreztem.
Hogy jó, hogy újra itt vagy.
 
Nem akartam közelebb menni. Hiába vonzott hozzád a mindenség minden süvítő ereje, én éreztem a biztos bizonyságot.
 
Hogy bár a formáid megváltoztak, a tekinteted átszíneződött, az arcod vonala kissé ívesebb lett, de valami láthatatlan sugár megmaradt.
 
Megmaradt, és összekapcsol, és nem is kell közel lennünk, hogy együtt legyünk.
Nem hiába, hogy ennyi idő után, más testben és más formában, más célokkal és más jellemekkel, más élettel és más nyelvvel, de megint közelbe álmodtuk magunkat.
 
 
Egyek az erőink.
És ezen a távolság mit sem változtat.
Amikor eljön az idő, majd megint együtt sétálunk.
Egy darabig, aztán megyünk tovább.
 
 
Ilyenek az időtlen lelkek, ha találkoznak
.
 
 
 


 
 
 
“És most már minden egyre tisztább. Bárcsak Te is látnád ezt a ragyogást! Ne aggódj, minden rendben van. Minden olyan tökéletesen, átkozottul rendben van. Most már értem, hogy a határ a zene és a zaj között pusztán mesterséges, egy elfogadott szabály. Minden határ mesterséges, ami arra vár, hogy átlépjék. És ezt csak akkor teheted meg, ha így döntesz. Az olyan pillanatokban, mint ez a mostani, pont úgy érzem a szívverésed, ahogy a sajátomat, és tudom, hogy a távolság csak illúzió. Az életem sokkal messzebb ér a határaimnál.”
 
 
 
A Felhőatlasz című film ihlette ez az írásomat.
Az idézet is abból van, az én (viszonylag szabad) fordításomban.
 
 
 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: