Archive for január, 2014

január 29, 2014

Végre : )

 
 

Végre lesett az első hó.
 
Ez nem csak azért jó, mert hatalmasat nyaltam a kórház udvarán lehet örülni a nagy fényes fehérségnek, hanem mert innentől kezdve lehet várni a tavaszt!
 
Hisz egy ilyen szürke, novemberre emlékeztető időben, mégis, ki tudná az orrába idézni azt a megmásíthatatlanul friss és édes, bizsergető és lebegtető illatot, azt az első igazit, ami annyira magával ragadóan repteti magasba a lelked, hogy még aludni sincs kedved, mert ébren lenni jobb, mint az álmaid?

 
 

winter-spring
 
De amikor megérzed ezt az igazi hideget, ezt a valódi fagyot és jeget, akkor rájössz,
akkor érzed meg tudod, hogy igen:
 
A tavasz előtti utolsó perc,
az a leghidegebb.
 
 
 
De ugye mindjárt kivirágzik?
 
 
 
 
2008-as gondolataim erről

 
 

január 24, 2014

Akarok egy sünit

 
 
agnesdog
 
 

“it’s so fluffy i’m gonna die”

 
 
 

január 19, 2014

Másfél óra

 
 
Most először tudom a címeket
És hiába látom a szívedet
Nem remegtet a kikelet
Mert rajzol a szeretet
 
Igazi életet
 
 
 
…és úgy múlt ez a másfél, suta óra
Mintha egy életet együtt töltöttünk volna
Mintha egyikünk sírján sem volna a soha
És mintha egy ölelésbe örökké karistolva
 
Ott lenne a minden végtelenség
 
 
 
Tudod, amit mondtam is a sötétségbe rejtett, könnycsillag-csodákért ébredt, szomorúan bágyadt hálával átitatva:
 
Én nem azért vagyok hálás, hogy elmentél
Hanem hogy egy kicsit itt voltál
 
 
 

január 18, 2014

 
 

“Én tört kövön és porladó kereszten
Aletta van der Maet nevét kerestem”

 
 
 

január 18, 2014

Létezik?

 
 
Örök vándorok szívszorító szabadsága
A húsomba ivódik már a lét
A kezembe szorított minden tét
És egy cseppnyi semmiség
Hogy urrá lettem a pusztaságon
 
Végtelen álomtalan várnak világlázító hajnalok
És tegnap még elhittem, hogy már végleg a tiéd vagyok
De egy üzenet elmondta, úgyis az maradok
Aki utat mutat a végtelen némaságba
 
 
A belsőmet feszíti szét ez a ki nem mondott, ez a meg nem határozott, ez a fordulatokat furcsán firtató, mindig álomlátó, homok-itatta uras rabság, a céltalan szabadság, a szerkezeteket szerelemmé szerető, végimádó páramagány.
Nem tudok tovább nézni, nem tudok hajnalokat álmodni, mert a szemed sűrűje mögötti üres falak a legmélyebb kétségeket ébresztik, a legősibb igazságokat remegtetik, a legsúlyosabb vádakat koholják,
 
 
pedig én tényleg hiszek benne, hogy a szeretet
 
létezik.
 
 

Csak egyre nehezebben.
 
 

január 18, 2014

Régi történet

 
 
Nincsen levegő
Elavult a vonzalom
Fáj beégett sötét tájad
Csak ha látom, akarom
Pici, kérges szívedet
Örömtelen lényedet
És pillanatra elfakuló
Kín-itatta életed
 
Mert a tükör már mást mutat
És hiába az alkonyat
Nem jön olyan fordulat
Ami nyíltan mondhatja:
Élj velem
 
 

január 15, 2014

Programajánló

 
 

Az első képet meglepő módon a facebookról vágtam ki (printszkrín gombbal beillesztettem a péjntbe!)

 
 
progi
 

Kicsit kevés még a résztvevő, nem?

 
 

A másodikat meg csak úgy szuggerálom.

 
 

302501_10200275375463777_1151868355_n

 

Szép napot mindenkinek.

 
 
 

január 12, 2014

Almafa, mentőautó, miniszoknya és két ablak

 
 

“Gyerekek! Az almafa alatt… alma van.”

 

És akkor ezzel már így le is vonhatjuk a tegnapi este konklúzióját.

De persze mi még szeretjük áltatni magunkat.

Jó ez így. Örök naivan, örök hitben.

 
 

tumblr_mz4a4fRnWd1qz6f9yo1_500

 

Mondjuk az azért érdekes, hogy a miniszoknya látványa erősebb trigger tud lenni, mint a mentőautó szirénájának hangja.
Persze nem én lettem volna a hibás, ha belerohan a mentő az autóba, mikor az utóbbi az út közepén megállt, hogy átengedjen.

 
Én csak egy ilyen laza szombat esti sörözésre mentem.
De akkor is.

 
 

tumblr_mz3hn4NKyP1qz6f9yo1_500

 

És közben bevillan két ablak.

 

Az egyiken kipillant egy lány. Enyhén spicces. A háta mögött buliznak a barátai. Ő meg elhúzza a függönyt. A szemben lévő ház ablakán pedig épp abban a pillanatban néz ki egy fiú. Odaintenek egymásnak. Mosolyognak. A lány lesüti a szemeit, és nagyokat pislog. Később kopogtatnak az ajtaján. A fiú az. Hajnalig beszélgetnek. És sokat mosolyognak.

 

A másikon kipillant egy férfi. Épp a schizofreniája fellángoló szakaszában van. Egy-két órája öngyilkossággal fenyegetőzött. Most szereli a klímát. A háta mögött hallja a kiérkező mentőápoló köszöntését.
– Jó napot! Segíthetek valamiben? – lép oda hozzá a piros ruhás férfi.
– Ó, igen. Megfogná nekem ezt egy pillanatra? – és felé nyútja a klíma dobozát. A mentőápoló egy pillanatra habozik, aztán megtartja. A férfi pedig, aki a létrán álldogál, csavarhúzóval a kezében, ezzel a lendülettel kinyitja az ablakot, és kiugrik a tizedikről.
Mindegy, hogy milyen gyors a lift, amivel leérnek a mentők. Már felesleges elkezdeni az újraélesztést. Ilyen magasból történő zuhanást nem lehet túlélni.

 
 
tumblr_mz0nrhv6Yy1qz6f9yo1_500
 

525370_533718743341783_1064021642_n

 
 
Az első gondolatért köszönet Kingának, a szerelmes ablakos történetért pedig Diának : )
Képek az internetről, óje.
 

január 12, 2014

A fák istenéhez

 
 
Hübrisz, nincs bátorságom felvenni a telefont, hogy elmondjam, hogy mennyire, de iszonyúan hiányzol.
 
 
Azóta is alig telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna Rád.
Elmúlnak a pillanatok, elmegy mellettünk az élet, és a lakás- meg tüllmagány hullámuralma alatt sem az jár a fejemben, hogy a rettegő, mélabús királylány mennyire méltatlan egy valódi létezéshez, hanem a pörgés a réten, meg a hangod, ahogyan énekelsz A fák istenéhez.
 
 
Remélem, hogy nagyon jól vagy.
 
 
 
 
Bárcsak a következő életemben Zsófinak születnék újjá.
 
 
 
 
Dallam
 
 

január 11, 2014

Időkön át

 
 
Elengedtelek.
Életekkel ezelőtt.
Azt mondtad, menned kell, és bármennyire is fájt az előre átsugárzó hiányod, tudtam, hogy lágyan integető kezeimmel sem tudlak tovább tartani.
Hogy minden szó, ami akkor elmondható volt, már elhangzott közöttünk, hogy minden kalandot megéltünk, hogy minden mosolyt elsírtunk, és hogy a gyermekünk könnyei felett csapdosó óceáni szél sem ragaszthat minket többé egymásba. Mert már nem szabadságot ad a szeretetünk.

 
Elmentél. És lassan átalakult az utcák képe, lassan nélküled siklott sárgán a tömeg, és nem is éreztem a hiányod, nem vágytam hallani nem is létező szavaid és nem képzeltem el csukott szemmel a hátamon lassan végigsimuló, lágy érintésed.
 
Elfelejtettelek. Elfelejtettem a gondolataid, a szavaid, a ragyogó pillanatainkat, szinte mindent, ami valóságba süllyedő tested vonalait az enyémhez kötötték.
 
Aztán egy napon, nagyon messze onnan, ahol elváltunk, megláttalak.
Nem nőtt meg a szívveréseim száma. Nem kezdett el izzadni a tenyerem. Nem tágult ki a pupillám.
Nem remegtem. Csak éreztem.
Hogy jó, hogy újra itt vagy.
 
Nem akartam közelebb menni. Hiába vonzott hozzád a mindenség minden süvítő ereje, én éreztem a biztos bizonyságot.
 
Hogy bár a formáid megváltoztak, a tekinteted átszíneződött, az arcod vonala kissé ívesebb lett, de valami láthatatlan sugár megmaradt.
 
Megmaradt, és összekapcsol, és nem is kell közel lennünk, hogy együtt legyünk.
Nem hiába, hogy ennyi idő után, más testben és más formában, más célokkal és más jellemekkel, más élettel és más nyelvvel, de megint közelbe álmodtuk magunkat.
 
 
Egyek az erőink.
És ezen a távolság mit sem változtat.
Amikor eljön az idő, majd megint együtt sétálunk.
Egy darabig, aztán megyünk tovább.
 
 
Ilyenek az időtlen lelkek, ha találkoznak
.
 
 
 


 
 
 
“És most már minden egyre tisztább. Bárcsak Te is látnád ezt a ragyogást! Ne aggódj, minden rendben van. Minden olyan tökéletesen, átkozottul rendben van. Most már értem, hogy a határ a zene és a zaj között pusztán mesterséges, egy elfogadott szabály. Minden határ mesterséges, ami arra vár, hogy átlépjék. És ezt csak akkor teheted meg, ha így döntesz. Az olyan pillanatokban, mint ez a mostani, pont úgy érzem a szívverésed, ahogy a sajátomat, és tudom, hogy a távolság csak illúzió. Az életem sokkal messzebb ér a határaimnál.”
 
 
 
A Felhőatlasz című film ihlette ez az írásomat.
Az idézet is abból van, az én (viszonylag szabad) fordításomban.