A kisfiú meséje

 
 
Hol volt, hol nem volt, hetedhét határon túl, de leginkább az Uráltól nyugatra, ott, ahol a rövid DNS-ű kismalac túr, élt egy kisfiú.
Ez a kisfiú még igencsak fiatal volt, a családjából az egyik legkisebb, de annál lelkesebben állt mindenkihez. Tele volt szeretettel és frissességgel.
 
Egy napon odalépett hozzá az édesapja és azt mondta neki:
 
– Drága fiam! Itt van ez a fegyver. Neked adom, a mai naptól a kezedben van a családunk sorsa. Ha ellenség jön, le kell lőnöd! De jól vigyázz, ha bárkinek bármi baja esik közülünk, éktelen haragra fogunk gerjedni – Rád! Nem lesz sem éjjeled, sem nappalod, marcangolni fogod magad és mi is Téged – azzal továbblépett. A kisfiú nagyon megijedt. Hát hiszen olyan kicsi ő még… És annyira keveset tud. És nem is tudja, hogy hogyan kell használni ezt a fegyvert. Talán meg kell húzni. Meg van valami kibiztosítás is. Igen, ilyesmiről hallott már. De hogy hogyan kell ezeket csinálni, meg egyáltalán, hogy kire kell lőni, arról neki igencsak halovány fogalmai vannak. Mi lesz, ha ellenség jön? Miről fogja felismerni? Talán a külsejéről? De álruhát is húzhatnak. Esetleg lőhetne minden mozgó alakra. De mi van, ha csak békés kereskedők járnak erre, és akkor megsebzi azokat, vagy netán, merő véletlenségből, akár a saját családtagjait is… Rendben, akkor nem lő senkire. Úgy a biztos. De akkor a gonosz ellenségeket, a sötét rablókat és gyilkosokat is beengedi, és így kerül veszélybe a családja. Mire felismeri a gonoszt, már túl késő lehet. Azután ez még csak a nappal… De mi lesz az éjszakával? Ott semmiképpen nem hagyatkozhat a szemére, még teljesen közelről is csak a hangjukról meg az illatukról meg talán a bőrük tapintatáról ismeri fel, hogy kikkel áll szemben… – eképpen tanakodott a kisfiú, és mikor végigmérte helyzete kilátástalanságát, igencsak elbúsult.
 
“Én erre képtelen vagyok” – s magába roskadva leült a patak partjára, ahol csendesen sírni kezdett. Már jó ideje itt üldögélt és pityergett, amikor arra járt a Jótündér, és nagyon megsajnálta.
 
– Gyere ide kisfiú, sírd ki magad, azután megpróbállak megvigasztalni. Tudom, hogy miért pityeregsz, tudom, hogy mire fel a nagy bánatod. Meg tudlak érteni, nagyon nincs könnyű dolgod. Nehéz terhet vettél a válladra, amit nem tudok tőled átvenni, és sajnos nem tudok átvarázsolni sem, mert olyan fiatal vagy még, és keveset tudsz, és annyi mindenen kell átesned, rengeteg tapasztalatot és tudást kell még gyűjtened. De tudod mit? Annyit tudok neked segíteni, hogy tündérporral áldom meg minden döntésedet. Ha rosszul döntesz, nagyon fog fájni, de ha jól, aranyöröm fog utadban járni. Minden pillanat, amikor megmentesz valakit a családodból, olyan csodálatos mosolyokkal és boldogságokkal tölti meg a lelkedet, amiről halandó emberfia csak álmodni tud. Csillogó lepketánc lesz a szíved helyén és villódzó fények ölelnek majd magukba… Szeretnéd ezt az áldást?
 
 
images
 
 
A kisfiú pedig a könnyeit törölve bólogatott. Átkot és áldást fogadott el egyszerre.
Dehát ilyen az, ha valakit születésétől fogva Orvostudománynak hívnak.
Nehéz sorsú gyermek, de nagyon szeret és ő maga is nagyon szeretnivaló…
 
 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: