Archive for december, 2013

december 30, 2013

 
 

11 és fél év után, tegnap végre megint beszélgettünk Istennel.
 
 
Kiderült, hogy nagyon jó humora van az Öregnek!
 
 

 
 
 
Iszonyúan hiányzott.
 
 
 

Reklámok
december 29, 2013

Nincs

 
 
Nincs, ami még így fájna, nincs egy cseppnyi érzés sem, ami napvilágot hajt a végtelenbe. Szabadság, élet, hit, és nincs is túlpart, és nincsenek szavak, csak könnyek és szorongás.
Az egész testem görcsbe van rándulva, nem hiszek a félelemben, világgá társítom a szerelmet, csak nehogy egy pillanatra felderengjen. És egy cseppnyi sugallatától is rettegek annak, hogy itt hagysz… Hogy belém látsz, hogy közel vagy, hogy fogod a kezem és elmész.
Elmész és nem jössz vissza soha többé, felrémlik az arcod, a hangod, az illatod, a szürke szemek, a világra szóló rabság, a minden izében szertefoszló suta pillanatok, és olyan üresen maradok itt, olyan nagyon mélyen remegve, ahogy Isten színe előtt áll a haldokló.
 
 
 
…kérem az ítéletem!…
 
 
 
És még mindig, mindig csak a pillanatnyi tartalmak tartanak életben, kicsi szerűségben, szertefoszló búcsúszavakban.
 
 
 
Bár érezném a szíved hidegét, a nemlétező létséged vízpárahangúlatú nagyjait…
Bárcsak átsejlene cseppnyi tudatomon a füstizű szabadság…
 
Bárcsak mernék bármilyen mondatom végére felkiáltójelet tenni.
 
 
 
De én még mindig csak… rettegek.
 
 
 
 


 
 
 

december 26, 2013

„De Péter, hogy jutunk Sohaországba?” – Recept földön ragadtaknak

 
 

Na jó, csak azért nem kezdtem háttal ezt a mondatot, mert háttal nem kezdünk mondatot, sőt, még mondatközben is csak bizonytalanságunk kifejezésére és semmitmondásunk érzékelhetőségének elfedésére alkalmazzuk. Persze elképesztően jó lenne most valami instant boldogságreceptet a kezetekbe adni, itt a por, végy egy kis vizet, kavarj rajta kettőt, és már kész is van.

 
 

repul01

 

Még olyan szempontból sincsen ezzel baj, hogy energiabefektetéssel arányos lesz az elkészült valami (kaja, életérzés, emberi kapcsolat), csak most semmiképpen nem vagyok olyan hangulatban, hogy bárkinek is az arcába vágjam – legkevésbé persze a sajátomba szeretném -, hogy béjbi, legalább magadnak ne hazudj, és főzd is meg, amit ettél. Még azzal jársz tán a legjobban.

 
 

repul02

 

Azon túl, hogy most a legújabb tervem a marhapörkölt készítése meg a Korszerű folyadékterápia a gyermekintenzív ellátásban c. fejezet elsajátítása, amik az áramlatélmények által egészen frankó kis életérzésbe hoznak (ugye a Harcosok Klubja óta tudjuk, hogy „Az önfejlesztés önkielégítés”), azért mégiscsak az emberi kapcsolatok, amik a teljes önfeledtség állapotát tudják nekem ajándékozni.

 
 

repul03

 

Lesz is ebből még bajom. Sebaj, vállalom. Mert megéri.
 
A szavak iránti rajongásomról már egy ideje tudok, de ami most még érdekesebb, hogy egy érintés többet tud adni ezer szónál, és erősebb kapcsot építhet bármilyen kimondott tartalomnál.

 
 

repul04

 

Nekünk az ellátás során elvileg kötelező gumikesztyűt húzni. A mentőn ezt általában be is tartom. De múltkor az osztályon megsimogattam egy kisbaba hátát. A puszta kezemmel. És átjárt egy érzés. Mélyről, fájva, félve, de nagyon megélve. Hogy…

 
 

repul05

 

Hiába mondod el, hogy mennyire fáj, hiába látom a könnyeidet, a növekvő pulzusodot, azt a megkínzott arcodat,
sajnállak, és segíteni akarok, de az nekem mégsem úgy fáj, ahogy Neked…

 
 

repul06

 

De a bőröd tapintatának egy pillanatnyi sugallata már engem is a földre görnyeszt.

 
 

repul07

 

Kérlek, hadd segítsek Neked… Ezáltal talán kicsit segítek, magamon is…

 
 

repul08

 

És ha hagyod… Köszönöm, hogy megmentettél.

 
 
 

 
 
 

Utógondolat: Egynéhányszor már tapasztaltam, és le is írtam ide, hogy nekem amúgy többnyire fogalmam sincs, mikor elkezdek írni, hogy miről fog szólni. Csak azt érzem, hogy írnom kell. Most például arról akartam, hogy hajnalban felkeltettek a különböző forrásból származó mellékvesevelőhormonkáim, és mikor végre sikerült rábeszélnem magam, hogy visszaszundítsak, a Korányi Szanatórium egyik lejtőjén lefele sétálva egyből rájöttem, hogy álmodok, úgyhogy elkezdtem repülni…
Láttam egész Budát, kivilágítva, mint abban a tegnapi videóban… Csodadús egy életem van, még álmomban is, mi?

 
 
2013-12-25 17.57.42
 
 
weheartit meg a mobilom képei
 

december 18, 2013

A kisfiú meséje

 
 
Hol volt, hol nem volt, hetedhét határon túl, de leginkább az Uráltól nyugatra, ott, ahol a rövid DNS-ű kismalac túr, élt egy kisfiú.
Ez a kisfiú még igencsak fiatal volt, a családjából az egyik legkisebb, de annál lelkesebben állt mindenkihez. Tele volt szeretettel és frissességgel.
 
Egy napon odalépett hozzá az édesapja és azt mondta neki:
 
– Drága fiam! Itt van ez a fegyver. Neked adom, a mai naptól a kezedben van a családunk sorsa. Ha ellenség jön, le kell lőnöd! De jól vigyázz, ha bárkinek bármi baja esik közülünk, éktelen haragra fogunk gerjedni – Rád! Nem lesz sem éjjeled, sem nappalod, marcangolni fogod magad és mi is Téged – azzal továbblépett. A kisfiú nagyon megijedt. Hát hiszen olyan kicsi ő még… És annyira keveset tud. És nem is tudja, hogy hogyan kell használni ezt a fegyvert. Talán meg kell húzni. Meg van valami kibiztosítás is. Igen, ilyesmiről hallott már. De hogy hogyan kell ezeket csinálni, meg egyáltalán, hogy kire kell lőni, arról neki igencsak halovány fogalmai vannak. Mi lesz, ha ellenség jön? Miről fogja felismerni? Talán a külsejéről? De álruhát is húzhatnak. Esetleg lőhetne minden mozgó alakra. De mi van, ha csak békés kereskedők járnak erre, és akkor megsebzi azokat, vagy netán, merő véletlenségből, akár a saját családtagjait is… Rendben, akkor nem lő senkire. Úgy a biztos. De akkor a gonosz ellenségeket, a sötét rablókat és gyilkosokat is beengedi, és így kerül veszélybe a családja. Mire felismeri a gonoszt, már túl késő lehet. Azután ez még csak a nappal… De mi lesz az éjszakával? Ott semmiképpen nem hagyatkozhat a szemére, még teljesen közelről is csak a hangjukról meg az illatukról meg talán a bőrük tapintatáról ismeri fel, hogy kikkel áll szemben… – eképpen tanakodott a kisfiú, és mikor végigmérte helyzete kilátástalanságát, igencsak elbúsult.
 
“Én erre képtelen vagyok” – s magába roskadva leült a patak partjára, ahol csendesen sírni kezdett. Már jó ideje itt üldögélt és pityergett, amikor arra járt a Jótündér, és nagyon megsajnálta.
 
– Gyere ide kisfiú, sírd ki magad, azután megpróbállak megvigasztalni. Tudom, hogy miért pityeregsz, tudom, hogy mire fel a nagy bánatod. Meg tudlak érteni, nagyon nincs könnyű dolgod. Nehéz terhet vettél a válladra, amit nem tudok tőled átvenni, és sajnos nem tudok átvarázsolni sem, mert olyan fiatal vagy még, és keveset tudsz, és annyi mindenen kell átesned, rengeteg tapasztalatot és tudást kell még gyűjtened. De tudod mit? Annyit tudok neked segíteni, hogy tündérporral áldom meg minden döntésedet. Ha rosszul döntesz, nagyon fog fájni, de ha jól, aranyöröm fog utadban járni. Minden pillanat, amikor megmentesz valakit a családodból, olyan csodálatos mosolyokkal és boldogságokkal tölti meg a lelkedet, amiről halandó emberfia csak álmodni tud. Csillogó lepketánc lesz a szíved helyén és villódzó fények ölelnek majd magukba… Szeretnéd ezt az áldást?
 
 
images
 
 
A kisfiú pedig a könnyeit törölve bólogatott. Átkot és áldást fogadott el egyszerre.
Dehát ilyen az, ha valakit születésétől fogva Orvostudománynak hívnak.
Nehéz sorsú gyermek, de nagyon szeret és ő maga is nagyon szeretnivaló…
 
 

december 3, 2013

 
 
Én különben sokkal jobban sajnálom azokat,
akik annak ellenére szomorúak,
hogy nincs semmi bajuk.
 
 
Mert hát aki azért szomorú,
mert van valami baja,
annak a bánata majd elmúlik,
ha megoldódik a probléma.
 
 
De aki ok nélkül szenved,
az egy pokolban megrekedt,
nagyon szerencsétlen
 
 
valaki.
 
 

december 1, 2013

Ami nem

 
 

Nem vagy szabad. Nem vagy nyugodt.
Nem vagy éber. Nem vagy álmos.

 
 

001

 

Torkodon ragadt a lélegzet-falat
És keményfémből építed fel a falad

 
 

002

 

Ami egy pillantásnyi időre
Néha
Magára hagy

 
 

003

 

És olyankor kitekintesz a világba
Nagyon messzire