Önsajnálatomba lebegő nőiesség – Ahogy egy magyar fotós látja

 
 

f01

 

Van az a kedd esti állapot, amikor csak ülsz egyedül a szobádban, a tesód már hazament (és azóta már egy fociedzésen is túl van), a lakótársad dolgozik, te pedig érzed az előző esti bowlingozáson elfogyasztott, összesen 3 deciliternyi bor utóhatását: kőkemény másnapos depresszió, pedig még minőségi is volt, az egyetem első éveiben, a kolifolyosón megivott, literenként körülbelül 300 forintba kerülő, rendkívül emlékezetes termékekkel ellentétben.
 
Nézegeti az ember a tesztkönyvet, átgondolja a cerebrovascularis kórképeket, csinál egy citromturmixot, elolvassa a Nők Lapja Psziché aktuális számát (persze csak az egyetemistalányos témákra vonatkozó részeket), bekapcsol valami szívbe markolóan elmélyült dalszövegekkel átszőtt muzsikát, írogat egy-két gondolatot, verset, naplót, meggyújt egy illatos gyertyát, de valahogy nem, nem az igazi… Tényleg, már amikor ott tart, hogy na jó, akkor kórélettan előadások mp3-változatát fogja hallgatni, akkor érződik, hogy basszus, EZ CSAK KÉMIA, nekem igazából semmi bajom sincsen, csak érzékeny vagyok az elképzelt acetaldehidre, amiből amúgy szerintem már reggel sem volt sok bennem, de azért én csak ráhangolódtam, mert hát kérem szépen, nekem ma komoly sajnálnivalóim vannak magamon!

 
 

f02

 

Ha már lúd, legyen kövér, hanem már szenvelgés, legyen mély, elkezdtem görgetni a thisisnthappiness.com-ot: Ez általában célravezető szokott lenni, mert ha éppen jókedvem van, ez az oldal akkor is szinte mindig ki tud ábrándítani.

 
 

f03

 

Görgetgettem, kattintgattam, csak semmi célzott hozzáállás, az alapbeállítódás most az, hogy én ma már a kisujjam is csak akkor mozdítom meg, ha véletlen reflexesen felemelődik, miközben iszom a citromos vizet (ugye a – megintcsak nem is létező – úrilánygének).

Néha persze van egy-két olyan bejegyzés, ami megfog, hiszen hát ezért is nézem ezt az oldalt (a tudatos önszomorítást nem mint fő csapásirányt megnevezve.) Most is volt, de semmi számottevő, egészen amíg egyszer csak azt nem vettem észre, hogy már percek óta egy képet nézek, és nem is tudom, hogy hogyan meg mint, meg miért is, de valahogy nagyon betalált, mert belevesztem…

 
 

f04

 

Kicsit utánanéztem, hogy lehet-e még ilyesmiket találni az interneten, és ha átszellemülten önsajnáló hangulat helyett most a nyitott csodálkozás lebegne az agytekervényeimet a szívemmel összekötő útvonalon, akkor valószínűleg langymeleg örömmel töltene el a gondolat, hogy a fotós magyar.

 
 

f05

 

Származású, legalábbis.
 
Na nem mintha olyan véresen nagy hazaleány lennék, de a közösség tudatát nem csak a nemzetszín lobogóban meg a Himnuszban látom (utóbbit azért rendszeresen megkönnyezem), hanem valamifajta hasonló gyökerekben.

 

f06

 

Hogy hasonlóan gondolkodunk.
Érzünk.
Mert egyeznek, legalábbis részben, a forrásaink.

 

Ennek eredményét tulajdonképpen nem tudom tételesen megfogalmazni (pedig mondathosszúság tekintetében nagyon formában vagyok most), de az biztos, hogy adott srác, Flinta Rolland András valahogy úgy tudja megragadni a nőiességet, hogy elhiszem neki és fáj és kell.

 

f07

 
 

Na jó, ha már annyit olvastam ma, egy visszagondoló utalás:

 

Nem, nem kell.

Csak van rá lehetőség.

 
 
 
Forrás: 1 2
 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: