Hétfő reggeli helyzetjelentés – Izgató darazsaktól rajtszámokon át rommá roncsolt koponyákig

 
 

Egész pici korom óta szórakoztatom magam azzal, hogy elképzelem, ahogyan interjút készítenek velem. Persze nem arra a részre gondolok, ahol egy – reméljük – jobb sorsra rendelt tizenéves meg egy a világa megváltására váró, Coelho-t Bibliaként forgató, amúgy lenőtt hajú, sarkalásra szoruló cipőben odatipegő negyvenes könnyek közepette autogramot kér tőlem, hanem arra, amikor olyan mélyeket kérdeznek tőlem, én meg valami elképesztően átszellemülten válaszolok, amit olvasva mindenki, akinek egy csepp rám látása is van, arra gondol, hogy ezt tuti nem én mondtam, hanem az újságíró formálta a szavaimból (pl. én számból: Jól vagyok, köszönöm. –> A cikkben: Manapság olyan tartalmakkal töltöm meg a mindennapjaimat, amikből építkezve képes vagyok szinte szüntelen új szemmel tekinteni a világra és ezt valamilyen formán át is adni az engem körülvevő, igencsak értékes embereknek.)

 
 

a01

 

Egy ilyen elképzelt, a Nők Lapja őszi különszámának “Emberközelben” rovatában megjelent cikkben teszik fel nekem a kérdést, hogy hogyan élek mostanában, amire úgy általában is hasonló a válaszom, de az utóbbi hétvége fényében még hangsúlyosabban előjön ez:

 
 

a02

 

“Igazából… művészesen. Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy vad bohém módjára minden este abszint-mámorban és dohányfüstben úszva írom a következő novellámat, hanem hogy mélységgel és tartalommal tudom megtölteni a napjaim.”

 
 

a03

 

Ennél a résznél az újságírót annyira magával ragadja a mondandóm, hogy észre sem veszi, hogy lemerült az elem a kis diktafonjában (JÓL VAN, XXI. SZÁZAD, tudom, okostelefon, de a sok netezéstől az meg pláne gyorsan lemerül), és csak hallgat, és elmélkedik, és igazából nem is azt irigyli meg, amik történtek velem, hanem ahogyan ezeket elmesélem, ahogyan megéltem.

 
 

a04

 

Mert az tényleg valami elképesztő volt.

 
 

05a

 

A pénteki nap, a László Kórház, az emberek, az arcok, a könnyek, az esetek, a hangulatok, az érzések, az ölelések.

 
 

a06

 

A szombat, a 8 óra vonatozás, a poszter, a sütik, az előadás, az esti biciklizés a rajtszámért.

 
 

a07

 

Aztán a vasárnap a 10,8 km futással, a váltással, a tömeggel, a libabőrözéssel, a szurkolókkal, a dobokkal, a hangokkal, a lányokkal, aztán a mentő az eszméletlen gyógyszermérgezettel, a vonat elé feküdt férfival, a mellkasát fájlaló bácsival és a bódéban lakó úriemberrel…

 
 

a08

 

Most meg csak ülök a gépem előtt és nézek.
A nappalim tele van illatokkal. A szívem élményekkel.
És még az sem akkora baj, hogy olyan szintű érintéshiányom van, hogy frankón ráindultam, amikor végigsétált egy darázs a karomon.
(Ezt a mondatot majdnem idézőjelbe raktam, aztán eszembe ötlött, hogy én mondtam.
Hehe. Csak viccelek. Félig.)

 
 

És ahogy Zitának mondtam: Tényleg van az az állapot, amikor elfogynak belőled az ingerületátvivő anyagok. Nincsen semmi. Minden jó. Minden üres.

 
 

Lesz mibe tölteni.

Majd később.

 

Miután kialudtam magam…

 
 
 

 
 
 
1 2
 
 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: