Ma 11 éve – Felébredsz még valaha?

 
 

Pontosan ma 11 éve, hogy utoljára nyitottad rám a nagy, szürke szemeidet.
41 fokos lázad volt, mesekék színű jégzselékkel próbáltak hűteni. Maszkot viseltünk, nehogy elkapj valamilyen fertőzést tőlünk. Meg hogy azt hidd, hogy mindez számít még bármit is.
Nézegettünk egy mesekönyvet. Jégkorszakosat.
Azt mondtad, hogy Te nem félnél a jégbe fagyott, félelmetes dinoszaurusztól.
Őszintén…? Én azóta is félek tőle.

 

Aztán elmentem aludni. Mert nagyon fáradt voltam. Előző este sokáig ébren voltunk. Hogy együtt lehessünk.
És még az esti imám is elmaradt. Elaludtam közben. Nem tudtam megkérni Istent, hogy tartson életben.

 

Aztán bejött egy dokisrác a szobába, ahol pihentem. Szólongatott, én meg úgy tettem, mintha aludnék.
Nem akartam, hogy hozzám szóljon. Nem akartam, hogy megmondja.
Aztán bejött Apa. Tudta, hogy nem alszom.
Hozzám lépett, és azt mondta, hogy “megtörtént”.

 

Anya feküdt egy ágyon. Én meg simogattam a fejét.
Apa meg ült. És sírt.

 

Nem mentem be Hozzád.
Sosem köszöntem el Tőled.
Azóta is itt vagy velem.

 

Itt voltál, amikor megszületett Levente, amikor felvettek az egyetemre, amikor először szúrtam át ember bőrén tűt, amikor megjelent a könyvem, amikor először ültem mentőn, amikor először láttam el egyedül esetet és amikor átölelt az a daganatos kisgyerek a táborban…

 

Itt vagy mindig. Minden rezgésben, minden hullámzásban, minden pörgésben, minden forgásban, minden érintésben, minden szeretetben.

 

Itt voltál akkor is, amikor ma, a halálod 11. évfordulóján megszólalt a telefonom.
Azt mondták, hogy ha minden jól megy, úgy tűnik, mehetek.

 

Gyermekaneszteziológus lehetek.
Veled, érted, neked,
de leginkább velük, értük, nekik.

 

A gyerekekért, akiknek még fel kell ébredniük.
Mert én nem altatni szeretnék igazán…

 

Hanem ébreszteni.

 

Ahogy Téged már sohasem tudlak.

 
 

mi

 
 

Drága Lacus, drága testvérem, ma tizenegy éve, hogy meghaltál. Mindig úgy mondjuk itthon, hogy elmentél.
De valójában nem. Te ott maradtál, abban a szobában.
Mi jöttünk tovább.
 
Köszönök Neked mindent, köszönöm az életemet, az erőt, a szeretetet.

 

Tudod ugye, hogy mit karcoltunk a csirkeól falába?

 

“Laci+Lilla tesók”

 
 

És ez mindig így fog maradni.

Mi mindig testvérünk leszünk.

 

Mindig.

 
 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: