Archive for március, 2013

március 31, 2013

Ha Fény, vagy

 
 
feny
 
 

“Ám az ember, tudhatjuk, menthetetlen: lételeme, létének értelme a hiábavaló akarása.
Nem hisz, de nem tud nem hinni akarni.”

 
 

Bérczes László | Bárka Hajónapló XV. évfolyam |  szeptember | 2010/3

 
 
 

március 29, 2013

Éjszakai mentő és repülés

 
 

579799_465826026820623_1625927921_n

 
 

A polytraumatizált, vonatgázolt, befelé vérző, koponyasérült férfi.

 
 

Az asthmás, sípoló tüdejű, fiatal nő.

 
 

A három éves, lázas gyermek.

 
 

A mellkasfájós, verejtékes, középkorú férfi.

 
 

Aztán a lány piros ruhában fekszik az ágyon, és egy órára elalszik. Valamiért rögtön rájön, hogy álmodik. És azt csinálja, amit ilyenkor szokott. Elkezd repülni. Hidakról ugrál le, felhők fölött lebeg.

 
 

Még ilyenkor is…

 
 

Él.

 
 
tumblr_lp0zla6jGC1qcuq65o1_500
 
 
 
 
Köszönet Tominak és a soproni mentőknek az első képért és a google-nek a másodikért : )
 
 

március 24, 2013

Buta vagyok én Karak?

 
 
 

 
 
 

március 24, 2013

“Vigyázat!

 
 
Szeretet van bennem, és nem félek használni!”
 
 

 
 
Máté írta : )

 
 

március 24, 2013

A drogos orvostanhallgató, a heparin és a tiszavirágok

 
 
Nyár. Augusztus. Közepesen tikkasztó hőség. Tisza-part. Szeged. Vad tucctucc-hangzatok közepette kászálódom ki a sátorból, hogy enyhén szólva kiszáradt testem regenerálása céljából elfogyasztanó, folyékony halmazállapotú, alkoholban meglehetősen szegény nedűt találjak. (Azt hiszem erre kellene a FtMFR rövidítést használni: Fesztiválon történő Mindennapos Folyadékreszuszcitáció.)
 
Jobbra nézek, balra nézek, a földön mindenütt Skittles-darabkák, amiktől már frankón hányingerem van, de amikről hónapokkal később – a reklám-okozta társítások hatalmát velem is elismertetve – konkrétan egy Vad Fruttik koncert fog eszembe jutni, miközben állok a sorban a Sparban.
 
Közben megcsörren a telefonom, aminek a kijelzője, mint a Szegedi Ifjúsági Napok alkalmával többször is történt, nem mutat semmit. Gyanítom, hogy ennek köze lehet a porhoz, meg a tiszavirágokhoz, mert a fesztiválról való távozás után pár nappal mindig “meggyógyul”, de ez bizonyítást még nem nyert. Mindegy is. Megjavul, ez a lényeg, nem?
 
Felveszem:
 
– Hallo, tessék?
 
– Szervusz kislányom – szól bele olyan hangon az édesapám, amiről tudom, hogy egy olyan arckifejezés társul hozzá, amit kb. akkor vágott, amikor acélbetkós bakancsban, csontig szabdalt karokkal, méteres kutyalánccal az oldalamon (ezeket már megszokták), kék hajjal állítottam haza (ez még újdonság volt), és amiből olyan fajta kiábrándultság és megtörtség sugárzódik, ami jobban fáj ezer pofonnál (amit sajnos soha nem kaptam meg). Tudjátok, az a nézés, ami szívbe markoló szomorúsággal, az ég, vagy ki tudja, merre felé nézve, ezt kérdezi: “Ez tényleg az én gyerekem?”
 
– Szia Apa. Mi újság? – igyekszem könnyeden kezdeni. Hátha csak félreééreztem valamit.
 
– Gyerekem, nagyon kétségbe vagyok esve. Találtam valamit a szobádban. – Basszus. Tuti piát. Na nem mintha ez olyan nagy gond lenne, egyetemista vagyok, de nekik azért csak a pici lányuk. Vagy cigit. Múltkor nálam maradt a pasimé. Azt nehéz lesz kimagyarázni, nem fogják elhinni. Basszus. Basszus… Basszus. Mindegy, nyugi.
 
– Micsodát? – nem, egyáltalán nem olyan nyugodt a hangom, mint szeretném.
 
– A polcodon. Egy fecskendőt. És tűt. – Talán ez olyan pont volt, amikor nem kellett volna beleröhögnöm a telefonba. Van egy polc a szobámban, amin azokat a tárgyaimat tartom, amikhez valamilyen oknál fogva kötődöm. Színházjegyek, levelek, egy műanyagvödör, a 13 éves koromban írt bakancslistám, emlékek Lacustól, egy szál rózsa, egy velencei maszk, ilyesmik. Valamint valóban fellelhető ott egy pici, sárga fecskendő, aminek a végén gyárilag van egy apró tű.
 
– Apa, nem tudom, mennyire jött ez át, de orvostanhallgató a lányotok. Abban a fecsiben kis molekulasúlyú heparin volt, és már évek óta ott van a polcomon. Az volt az első tű, amit ember bőrén átszúrtam. Elraktam emlékbe, meg alázatból, hogy el ne felejtsem, hogy honnan indultam. Rá is van írva, hogy Clexane… Tudod, ilyen… Vérhígító.
 
– Ó, tényleg? Csak úgy megijedtünk. Tudod, azért nem jó érzés ilyet találni. – és akkor a háttérben, az egyik nagy hangfalból megszólalt egy könnyed, nyári sláger, de abból a jobbik fajtából, és én ránéztem a Tiszára, és átfutott valami baromira jó érzés.
 
Úgy az egész élethelyzet. Az egyetem. A fecskendő. A fesztivál. A barátok. A szülők. Az aggódás. Hogy szeretnek. Hogy foglalkoznak velem. Hogy mennyire, de mennyire szerencsés vagyok.
 
– Holnap megyek haza, Apa. Remélem lesz még pénzem benzinre.
 
– Ésszel! – és lerakta a telefont.
 
Én meg csak néztem tovább.
 
Szeretem a Dél-Alföldet így augusztus táján.
A tikkasztó hőséget. A port. A tiszavirágokat. A szomjúságot.
 
 
 
clexane
 
 

március 23, 2013

Ők

 
 
ők
 
 

március 23, 2013

Csendesen csípő

 
 
Égetve vérengzed a szabadságot. Belülről sem nyersz alakokat. Tévelyegve álmodsz mámort, vagdalsz székeket, révedezel síkságokat, és vársz, vársz, mindig csak vársz, törekvő tépelődés könnyámító hangjait sem feledve, széttöredezett lágy arcokat elmulasztva, egyedül félve, hangosan fájva, csendesen csípő fekete cseppeket sírva.
 
Olyan múló a minden, olyan kicsi az arcod, olyan törékeny a hited, olyan magányos a szíved.
 
Olyan nagyon szeretnélek magamhoz ölelni…
 
 

március 23, 2013

A földre

 
 
A kukába dobom
Nem a földre
Nem szennyezem véremmel
Nem itatom a létemmel
Minden egyes könnycseppel
Izzó kis világomat
Beléd rekedt magányomat
Tükörré tört alaktalanságomat
Mert csak játszom a vágyaimat
És sikítom a sírjaimat
Pedig befejezni tudni kell
Ölelő lágyságokat
És egy nap majd közel leszel
És az illat egészt lehel
Még ha a búcsúszó és megannyi teher
És fájdalom és félelemhely is
Nehezedik a válladra
 
 

március 23, 2013

 
 
“Jaj, elveszítettem száz dollárt!” – és így belemosolyog a kamerába.
 
Van mondanivalód?
 
Milyen ez a nevetés?
 
 

március 15, 2013

Pszichiátria ügyelet

 
 

Délelőtt 10 óra. A lány nagyon csinos. És nagyon vékony. Folyamatosan lesütött szemmel beszél. Igen, néha vagdossa magát. Persze, anorexiával is kezelték, úgy 12 éves kora körül. “Elm.sz.” (ti. elmondása szerint) nem alkalmas egyetemre. Mert lett egy négyese. Az ELTE Jogi Karán. Pár hete összetört egy tükröt, és azzal próbálta meg felvágni az ereit. “De aztán azt mondta anyukám, hogy ne csináljam, úgyhogy nem csináltam.” Az apját persze nem ismeri.

 
 

01

 

Délelőtt 11 óra. A nő is csinos. Pizsamában van, bentfekvő “beteg”, de látszik rajta, hogy jól szituált nő. Két gyermek, nagy ház, éltek kint pár évet Amerikában is. Hét éve külön hálószoba. De legalább van jacuzzi. Amúgy meg neki kell ellátnia a beteg nagymamát. És már undorodik. “És fogtam magam, és felszálltam a vonatra, és végre szabad voltam.” Persze, hangulatzavar. Szerintem meg csak besokallt.

 
 

02

 

Közben haza mehetünk ebédelni. Meg lázat csillapítani. Lassan adaptálódom a mentős környezethez. Tudniillik nálunk a mentőállomáson két dolog van elzárva az állomásvezető szobájában. Az egyik a Morphin. A másik az Algopyrin.

 
 

03

 

Délután 6 óra. Nagydarab férfi. Reggel még a Toxikológián volt. Az utóbbi 2 nap valahogy kiesett neki. Epilepsziás. Is. Meg amúgy hangokat hall. Általános belgyógyászati, neurológiai vizsgálat, épp a szemmozgásoknál tartunk, amikor látom, hogy a vállam fölé néz. Megkérdezem, hogy mi a probléma, és közben bevillan, hogy basszus, egy ágy van mögöttem, így nehezebb elugrani. “Áh, semmi doktornő, csak sárga gömböket látok a plafon helyén. De tudom, hogy nincsenek ott. Tudom, hogy csak hallucinálok.” Jah, akkor jó.

 
 

04

 

Este 8 óra. Zárt osztály. Kantárnadrágos srác. A hátán kis tornazsák. Ránézek, és a Trainspotting c. film ugrik be. Aztán elhalad mellettünk, és meglátom a karját. Valószínűleg nem tévedtem.

 
 

05

 

Este 10 óra. Hozott a mentő valakit. 18 éves. Magasságra is kisebb, mint én. Tüsi haja van. Agresszív. Alkoholista. Drogfüggő. Borderline személyiségzavara van. Fegyverek a zsebében, de készségesen odaadja. Piercingek az arcán, tetoválások a karján. A mentősöket faszszopó geciknek hívja. Megkérdezi, hogy hány éves vagyok és elkéri a számom. Ó, azt el is felejtettem említeni, hogy amúgy egy lányról beszélünk.

 
 

06

 

Este 11 óra. A zárt osztály ajtaja előtt. Várok valami dokit vagy ápolót, de senki nem enged be. Egy-két beteg még lézeng, a többi már alszik. A fiú meg csak néz. Parainoid schizophrenia – írja a kórlapja, és még BNO-kóddal is megtűzdeli. Tegnap, amikor csöngettem, ő vett észre. Szólt, hogy engedjenek be. Most nem teszi. Csak néz, áthatóan kék szemeivel. Figyel. Egy ajtó választ el minket. Egy egész élet. “Miatta bemennék” – gondolom és közben egy vicc hullámzik az agytekervényeimen, amit egy régi, az átlagtól hasonló irányba eltérő szerelmemtől hallottam:

 
 

08

 
 

“Két rab beszélget.
– Te, nem is mi vagyunk bezárva.
– Hanem?
– Az ajtó…”

 
 

07

 

Nekem meg csak folynak a könnyeim.

 
 
09
 
 
 
 

 
 
 
Képek 1 2 3