Találkozás egy fiatalemberrel

 
 
Karinthy Frigyes írt egy novellát ezzel a címmel. Nagyon fontos írás, ha nem a legfontosabb!
Szerintem még annál a 7 percnél többet is megérne, amibe telik elolvasni!
 
 
“Jókedvű voltam, mindent elfelejtettem, körülményesen meggyújtottam a szivarom, és nekivágtunk az Andrássy útnak. Én szép és drága feleségem mosolygott rám a fátyol alól, én szép kedvesem, aki, íme, szeretett és megengedte, hogy szeressem.
 
A fiatalemberrel a Duna-parton találkoztam, hat óra felé. Elment mellettünk, már alkonyodott akkor, nem vettem észre. Már húszlépésnyire lehetett, mikor hátulról megpillantottam. Egyszerre elhallgattam, és zavart nyugtalanság fogott el. A karcsú derék egy rakodóhajó hátteréből vált ki élesen, de mégis, azt hiszem, lépéseiről ismertem rá. Kicsit kopottak a ruhák. A kezében széles füzetet vitt. Tizennyolc vagy csak tizenhét éves talán… még haboztam, nem mertem elhinni… el akartam fordulni, de egyszerre éles nyilallás vonaglott át a szívemen, és utána oly heves dobogás fogta el, hogy meg kellett hogy álljak. Egy mozdulatát láttam meg, amint a kezét felemelte és maga elé tartotta: ó, jaj, rettenetes, ez volt a kéz, még a vágást is megismertem rajta, amit a tornateremben…
 
A feleségem csodálkozva nézett, rám, és én hebegve mondtam:
 
– Kérlek… várj rám… beszélnem kell ezzel a fiatalemberrel…
 
És ott hagytam őt, és előresiettem. Nemsokára aztán meglassítottam a lépteimet. Már alkonyodott. A fiatalember nem fordult meg. Tudta, hogy mögötte vagyok. Nyugodtan ment tovább, egy hajókötél-kőnél nyugodtan megállt, és a csendes Duna felé fordult, s nézett át, messze a hegyek felé. Borzasztó zavarban voltam, a torkom köszörültem. Melléje álltam, hogy észrevétessem magam. Lopva a száját néztem, mely fiatalabb és keskenyebb volt még, mint az enyém. A szeme nagyobb és világosabb. Ó, ő volt az. És a füzet a kezében, a régi füzet… amit a szekrényem fenekére tettem és elfelejtettem… Nehéz, szorongó izgalom volt ez.
 
– Hát… nem látsz?… – mondtam végre halkan.
 
– De igen – mondta, de nem fordult felém.
 
Zavartan hallgattam. Aztán elszégyelltem magam. Nevetséges. Egy tizennyolc éves fiatalember! A találkozás különös, de fel kell hogy találjam magam. Elfogulatlan leszek. Örüljön, hogy alkalma volt meglátni engem.
 
– Azonnal megismertelek – mondtam hangosan – amint elmentél mellettem.
 
– Tudom – mondta.
 
– Hát mért nem jöttél oda? Nem vagy kíváncsi rám?
 
Nem felelt. Ideges lettem.
 
– Jó, tudom, milyen tartózkodó és gőgös vagy. De látod, ennek semmi értelme. Hidd el, rájöttem, hogy semmi értelme… Majd elmagyarázom neked… Magad is belátod majd, hogy nem maradhattam tartózkodó és gőgös… De hát miért nem nézel rám… Nézd, bajuszom van… Huszonhat éves vagyok… De furcsa vagy. Haragszol rám?
 
Nem felelt. A szája keserűen összehúzódott.
 
– Eh!… – mondtam. – Ez a nagyszerű hallgatás! Jó, jó, emlékszem már… Hát aztán? Örökké nem csinálhatja azt az ember. Né, még talán szemrehányásokat teszel. Ugyan kérlek, a nagy hallgatásod nem olyan nagy dolog… Nem látom, hogy sokat használt neked… A ruhád nagyon szánalmas, édes fiam. És sovány vagy. Már, engedj meg, nem tudnék ilyen ruhát felvenni… Na, mi az! Sírj egy kicsit, kapsz egy krajcárt!
 
Most nézett rám először. Keményen rám nézett, a szemembe, aztán elfordult.
 
– Sokat beszélsz – mondta szárazon.
 
Megsértődtem.
 
– Ó! Ugyan! Nagyon tökéletesnek képzeled magad. Igenis, beszélek, mert tanítani akarlak… érted? Végre, idősebb vagyok nálad… és én azóta sokat láttam… és sokat tapasztaltam… te gyerek vagy… mit tudod te…
 
Egyszerre elcsuklott a hangom, lehorgasztottam a fejem, és egészen halkan és zavartan felemeltem a kezem, és zavartan mosolyogva suttogtam:
 
– …Hát mit tegyek?… hát azt nem lehetett, ahogy te gondoltad. Hidd el, kérlek, nem lehetett… én próbáltam… de igazán nem lehetett…
 
Most felém fordult. Elgörbült szájjal, gyűlölettel nézett rám.
 
– Hol a repülőgép? – kérdezte rekedten.
 
Zavartan dadogtam:
 
– Hát… mit tegyek… feltalálták… Farman… a Wright-testvérek… nem voltam ott… De hidd el, ők is elég jól csinálták… egész jó, aránylag… lehet vele repülni…
 
– Látom – mondta gúnyosan. Aztán megint rám nézett. – Hol az Északi-sark?
 
Lesütöttem a szemem:
 
– Valami Peary elérte… Kérlek, hát nem volt idő… te tévedtél… nem lehet mindent… én akkor az egyetemre jártam…
 
– Úgy – mondta.
 
Aztán:
 
– Hol a büszke és szabad Magyarország?
 
– Kérlek alássan… igazán furcsa vagy… dolgozunk rajta… én is… de az nem megy olyan hamar… az embernek élni is kell.
 
Hadarni kezdtem:
 
– De látod… azért én igyekeztem… hogy legyen valami abból… amit neked megígértem… írtam ám… Elég jó dolgokat írtam… Nézd meg csak, kérlek, a kirakatokat… a nevem ismerik… jónevű vagyok… ahogy te akartad… és az emberek eléggé tisztelnek… És látod, könyveket is írtam… ahogy te elgondoltad… nézd csak… itt van egy… elég jó…
 
Idegesen kapkodtam ki zsebemből egyik könyvemet, amelyben humoros rajzok és novellák vannak, és mutattam neki.
 
– Nézd csak… elég jó…
 
Egyetlen pillantást vetett csak a könyvre, nem nyúlt utána.
 
– Igen, láttam már – mondta kurtán. – Elég jó.
 
Kinyújtotta a karját az alkonyodó láthatár, az elgörbülő hegyek felé.
 
– Hol a nagy szimfónia, a rettenetes színjáték a szürke láthatárról és a gőgös istenekről, akik ott lüktetnek és vonaglanak a láthatár mögött?
 
Elpirultam.
 
– Hát kérlek… azt nem lehetett… Azt nem lehet három felvonásban megcsinálni… Te tévedtél… A szürke láthatárt nem tudja eljátszani egy színész… aztán rájöttem, hogy ez nem is a megfelelő műfaj… és nem is tudnék elkészülni vele… Hanem írtam erről egy csinos szonettet… egy előkelő revü hozta… és tetszett… és azóta jobban fizetnek…
 
Nem felelt. Komor hallgatásba merült, tekintete elmerült a távolban. Akartam még mondani valamit, megmagyarázni, hogy milyen fiatal ő… de homályosan emlékeztem rá, hogy ilyenkor, mikor így néz, nem lehet őt zavarni. Egyszerre eszembe jutott a feleségem, és nyugtalankodni kezdtem.
 
– Kérlek… – mondtam -, jöjj velem, bemutatlak a feleségemnek. Ó, ennek örülni fogsz. Nagyon szép asszony… értékes, nagyszerű nő… látod… vagyok valaki… ahogy te akartad…
 
Most rám nézett, és szemében végtelen gúny volt.
 
– Meghódítottad – mondta. – Ugyan! Ó, milyen büszke vagy rá! Te mentél hozzá, és meghódítottad!… A várkastély leszállt a hegyről, és ostrommal bevette a völgyet!… A tölgy meghódította a folyondárt, és szerelmesen körülcsavarta… Miért nem jön ide a feleséged?
 
Összehúztam a szemem.
 
– Ostoba vagy – mondtam. – Gyerek vagy. Ezek fantazmagóriák. Nincs igazad. Nekem van igazam. Én felnőtt vagyok, és megismertem az életet. Mit tudsz te az életről! Téged mindenki kinevetne!
 
Egészen mellém állt, a szemembe nézett. Most láttam meg sűrű és barna haját.
 
– Nem akartam megismerni az életet… azt akartam, hogy az élet ismerjen meg engem… Igen, engem mindenki kinevetne, és te nem akartad, hogy miattam téged kinevessenek… De te tudod, nézz a szemembe, merj a szemembe nézni!… te tudod, hogy te vagy a nevetséges és kicsi… és hogy nekem van igazam… és hogy nem nevetséges, amit én mondok… te tudod, hogy nekem van igazam… te szegény… te kicsi… te senki… Merj a szemembe nézni…
 
El kellett fordulnom; a helyzet ostoba és kínos volt. Ő lassan távolodott el tőlem, aztán nem nézett többé rám, lassan, gondolkodva indult meg…
 
Percek múlva, halkan tudtam csak megszólalni:
 
– Hová mész? Maradj… – suttogtam. De nem fordult már vissza. Csak a szavát hallottam még, távolról:
 
– Emlékezz rá, hogy egyszer még, utoljára, találkoztál velem… És ha van még benned valami belőlem, mártsd be tolladat a lenyugvó nap tüzébe, s írd meg nekik… írd meg ezt a találkozást… és írd meg nekik, hogy hagytalak el, és hogy tűntem el, beleolvadva az alkonyodó égbe, ifjan, szépen és végtelenül szabadon, hogy ne lássalak többé…
 
Ezeket nagyon messziről hallottam már, és a karcsú alak vékonyodott, elfolyt, felemelkedett. Még néztem, azt hiszem, hogy látom, de aztán rájöttem, hogy a vörös égen egy vékony felhő lebeg csak.
 
A feleségem türelmetlen lett.
 
– Ki volt ez a fiatalember? – kérdezte.
 
– Egy régi ismerősöm – mondtam neki zavartan. – Kedves fiú…
 
– Igen – mondta a feleségem kicsit élesen. – Csak rossz modora van. Miért nem mutatkozik be? Pedig feltűnően hasonlít hozzád.
 
Aztán idejöttünk a kávéházba. Nehéz kedvemről lassan oszlott el a görcs.
 
– A téma szép – mondtam magamban, felvidulva. – Versnek kicsit hosszú volna. De egy novellát lehet belőle csinálni. Röviden, szatirikusan. Ma úgyis kedd van, szállítanom illik valamit.
 
Papírt kértem, és rövid habozás után leírtam a címet: “Találkozás egy fiatalemberrel…”
 
És csak tompán fájt már a seb.”

 
 

 
 
A kép forrása a Nők Lapja Psziché 2012. novemberi számának 98. oldala.
 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: