Archive for november, 2012

november 30, 2012

Yonderboi és a költők – Egyenes labirintus

 

Nem vagyok egy nagy Yonderboi rajongó.

Persze, egy-két dallam már belém csúszott tőle is, de mélyen, egészen pár nappal ezelőttig ,nem fogott meg.
 
Most viszont elkezdtem kutakodni, hátha találok még jó dolgokat tőle, és úgy tűnik, a közhelyekben megint van igazság (nem véletlen: a közösség tudását tartalmazzák, jól felhasználva kincsekké válhatnak), szóval aki keres, az…

 

Az nagyon sokat fog érezni:

 
 

 
 

Nem mondom, hogy az a könnyű kis háttérzene, mert van fajsúlya, de beléd kúszik, ha hagyod, csak legyen erőd elsimítani a hullámokat, amiket keltett, vagy megtanulni élni velük.

 

Mindenesetre megéri hallgatni, megélni, belemenni, mert brutális húrokat zenget.
 
Ha akarod.

 
 

images

 

És íme a lista a versekről, amelyek szerepelnek benne:

 
 

Szép Ernő: Ne hidd! (Márkus László)
Weöres Sándor: Önarckép (Márkus László)
Pilinszky János: Sztavrogin visszatér (Pilinszky János)
Ady Endre: Egyedül a tengerrel (Gábor Miklós)
Pilinszky János: Egyenes labirintus (Pilinszky János)
Pilinszky János: Terek (Pilinszky János)

 
 
 

Ha evés után a keringésátrendeződés okán a gyomor-bél rendszerembe kerül a vérem jelentős része, akkor ezek után azon a helyen van, ahol a lelkem lakik.
 
Lehet érdemes lenne most elmennem egy MR-re.

 
 

Reklámok
november 30, 2012

Hosszú záridő és meztelen testek

 

Mutassatok nekem valami szebb dolgot az emberi testnél, az emberi pillantásnál, az emberi érzékelésnél.
 
Mozogni, belelágyulni, tapintani, összeolvadni…
 
 
Maruyama Shinichi (1)

 

Nem tudom, hogy Maruyama Shinichi, aki Japánból származik, de New Yorkban él, a hosszú záridővel fotózott, táncoló, meztelen emberi testekkel mit akart kifejezni, de nekem szépséget adott.

 
 

Maruyama Shinichi
 
Szépséget, lágyságot, érzéseket.

 

Reményt…

 
 
Manzard Café

november 30, 2012

Gyermeklehelet

 
 
Elmúlnak a napok és nem marad semmink, csak a hátrafelé vetett utak igazsága, a csilingelő tündérhangok bizakodó mosolya, egy kedves gyermekarc messzeket ígérő pillantása.
Soha nem válunk el egymástól…
– Reménykedtem és felül maradtam, csukott szemmel is éberen, homályos látással is álmatagon.
Te nem félsz semmitől…
A jégbe fagyott ősi szörnyektől sem…
– Erőt vennék, de nem tudok magamból meríteni, mert túl rövidek a karjaim, hogy megsimogassák a saját hátam, és tehetségtelen a kezem, hogy szárnyakat rajzoljak rá.
 
 
Az utolsó kilehelt lélegzeted lehelem bele mindenki másba.
 
 

november 29, 2012

Szeretett fények az éjszakámban

 
 

 
 
 

november 29, 2012

Nullás vércsoport

 
 
Én mindenkinek adhatok, nekem viszont csak a nullások adhatnak.
 
 
 

november 27, 2012

Hogy jutunk ki?!

 

 
 

november 27, 2012

Idealista vagyok

 
 

 
 
 
Köszönet Adrinak : ) (bár nem csak ezért…)
 
 

november 27, 2012

Van remény!

 

Öltöző
 
 

 
 
Mexikói út
 
 

 
 
 

november 27, 2012

Csak egy szóváltás.

 
– Tudom, hogy ez beteg, meg patológiás, meg minden, de annyira jó, hogy újra sz*rul vagyok.
– Hát igen, lássuk be, visszakerültél a komfortzónádba…
 
 

november 26, 2012

Könyvek! 3. – Sosem vagyok elég jó

 

 

Imádok írni és imádok olvasni. Szerencsére (vagy hát talán inkább energiabefektetésre) többféle áramlatélményt élek át a mindennapjaim során, de ez a kettő segít, hogy a többi működjön, a magányosan eltöltött lelki torna, a gondolatok és érzések feldolgozása és tovább vitele csak úgy lehetséges a számomra, ha írhatok, ha olvashatok.

 
 

 

A szavakkal való ilyen bensőséges kapcsolatom már egész korán megmutatkozott (van nyoma, hogy 9 éves koromban szappanoperát írtam), közben persze finomodott, alakult, és most is állandó változásban van.

 
 

 

Az egyik ilyet most is élem, és nehezen is alakul ki az egyensúly, ami belső feszültséget kelt.
Úgy jó fél évvel ezelőtt írta nekem K. Ádám, egy sok jóra méltó dokisrác, hogy ő nagyon szereti a szépirodalmat, de ha mostanában van szabadideje, akkor inkább szakirodalmat kap elő, mert mindig fejlődni kell.

 
 

 

És hát tényleg. Ha kimegyek egy beteghez, van egy olyan alapkoncepció, hogy úgy szeretném ellátni, ahogy szeretném, hogy egy szerettemet lássanak el hasonló helyzetben.

 
 

 

Viccelődök néha azzal, hogy pszichotikus vagyok, ami nem mindig áll igazán messze a valóságtól (talán a hipomán jobban leírná), de adott szituációban inkább a neurotikus hozzáállás jellemző rám.
 
Hogy sosem vagyok elég jó.

 
 

 

Hogy mindig többnek kell lenni, mint ami előző nap voltál.
Tudjátok, “Legyél a legjobb, nem a világon, hanem a világért.”

 
 

 

Szóval hiába érzek már szó szerint fizikai fájdalmat, hogy szépirodalmat olvassak, még átnézek 10 EKG-t meg 2 (rövidebb!) témát az Acute Medicine c. könyvből, mielőtt, immáron ragadó pillákkal, elolvasok pár oldalt a Gólyakalifából.

 
 

 

Mert hát tudjátok, reggel mentő…

 
 

 
 

Ui.: Persze, ehelyett a bejegyzés helyett is olvashattam volna.
Írni viszont nem akarok.
 
Írnom muszáj…

 
 
 
Köszönet Sanyikának a képek transzportálasában nyújtott segítségéért : )
Képek 1 2