Archive for augusztus, 2012

augusztus 31, 2012

Ó, Ti Loliták!

 
 

Reggelente Lo volt, egyszerűen csak Lo, ahogyan ott állt, egy méter ötven centis mivoltában egy szál zokniban. Bő nadrágban Lola. Az iskolában Dolly. Aláíráskor Dolores, de karomban mindig Lolita.

 
 

 

– Tudod, a halálban az a legrettenetesebb, hogy az ember olyan tökéletesen magára marad.

 
 

 

… a térdem olyan volt, akár a térd tükörképe a fodrozódó vízen, az ajkam, akár a homok, és…
– Ez volt az én Lóm – mondta –, ezek pedig a liliomaim.
– Igen – feleltem –, igen. Gyönyörűek, gyönyörűek, gyönyörűek.

 
 

 

Mindenhol jártunk. Valójában nem láttunk semmit. És most már néha arra gondolok, hogy hosszú utunk csupán kacskaringós nyálcsíkkal mocskolta be a gyönyörű, becsületes, álmodozó, végtelen országot, mely akkor már, így visszatekintve, nem jelentett többet számunkra szamárfüles térképek, agyonnyúzott útikönyvek, kivénhedt autógumik gyűjteményénél, és Lo éjjeli zokogásainál – minden, de minden éjjel – abban a pillanatban, amint alvást színleltem.

 
 

 
 

– és minden határ előfeltétele az, hogy rajta túl is legyen valami.

 
 
 
 
Képek forrása.
A szöveg Vladimir Nabokov Lolitájából származik.
 
 

augusztus 31, 2012

Mentő

 
Összepakolom az érzéseim
Elcsomagolom a mámat
A tegnapért csendbe fulladok
És nem mondok kiáltó imákat
 
Függönyök mögé hajtom a szemem
És magaslatokba rejtem a hitem
Hogy ne legyen hangtalan mindegyik sikoly
Melyet a csendhalál erőtlenül kiolt
 
Mely azt suttogja fülembe égve
Hogy az üzenetnek nincsen vége
Csak szünetet tart a megmentendő
Általad mentő, soha meg nem menthető
 
Idő
 

augusztus 31, 2012

Ölelés

 
Múlandó magány
Szétfolyó sorok
Szép színű talány
Beléd ma meghalok
 
Az illatodba…
A szíveidbe
A fájdalmadba
A vágyódó szemedbe
 
A pillantásod tűzeget lehel
S az ölelésed örök-séget lel
És oly mennyei csodákat
Melyért megéri várni a mákat
A közelséget, a tegnapot
A pillanatnyi alakot
Mely lágyan elsuhant a fák között…
 

augusztus 13, 2012

(emlékszel még a címére?)

 

Nincs olyan szó, amely nem mondható ki
Nincs olyan lényeg, mely ne lelne formát
Nincs olyan álom, mely ne futna reggellé
Ha nem lenne benned ez az óriási… gát
 
Hazugságtól terhelt valóság
Nem tudom, kinek hihetnék
Illatokkal eltelt maró vágy:
Ma még nem vagyok Tiéd
 
Játszani a tükrökkel, édes párolgással
Ébredni minden nap valaki mással
És a folyton megismételt körök
De csak míg egésszé nem török
 
Vagy valami mássá
 
 

 
 

augusztus 13, 2012

Az igazi nevem

 
Én ma bezárom… Ha kell, szögekké szökdelt, szétszökő világom egészekbe hajtogatom, bizalomsatuba sajtolom, savas súlyok közé szeretem, áporodott álmokká halmozom, illatos vitrintánccá lényegítem, heves, megdőlt utakká súlyosbítom, kikényszeredett, huzatos kötelekké merevítem, fájdalmas jégmagánnyá apasztom, őszinte hangokká formálom, teremtetemekből ódákat zengő légmosollyá süvítem, mámorárba mártott, fuldokló önmagává teremtem, szabályokat szabottan szegő, valóságba érkezve menekülő mesévé hevítem, csillagporból csodává építem, csak…
 
 
Mondd ki egyszer az igazi nevem.
 
 

augusztus 12, 2012

Szeretem a barátaim!

 
 
Egy csomó minden miatt, de most konkrétan az került felszínre (megint), hogy tőlük olyan jó smseket meg e-maileket lehet kapni!
 
Példának okáért (ezt most csak azért írtam így, hogy lássátok, hogy milyen kifinomultan tudok fogalmazni, de amúgy nem példának történt meg a dolog, hanem csak úgy) van egy srác, Lacinak hívják, és mindig elfelejtem, hogy nem egy napon van a név- és szülinapja, tehát megint nem köszöntöttem fel a névnapján (de mentségemre legyen mondva, Apát is így hívják, és ő máskor ünnepli). Viszont tegnap néztem egy sorozatot (nem leszek megint series junkie, ígérem), és éppen azt fejtegették be, hogy mi határozza meg azt, akik vagyunk, és ez a Laci nevű srác, annak ellenére, hogy nem tudta, hogy ilyesmit néztem, meg egész nap ezen filóztam, éjszaka küldött nekem egy smst, amit reggel olvastam és aminek a szövege ez volt:
 
 

what doesn’t kill us makes us who we are

 
 
Szóval én tényleg szeretem a barátaim!
 
 

augusztus 12, 2012

Ernyők alatt

 

Portugália egy – az elmondás és a képek szerint – hangulatos, ráérő, jómódú és kreatív emberektől nyüzsgő kisvárosában, Águedában úgy lehet elsétálni az utcán, hogy a mediterrán országokban szokásos árnyékolás színekkel, vidámsággal és esernyőkkel keveredik.

 
 

 

No jó, ennyire azért nem akarom túlkultiválni, nem váltották meg a világot, meg semmi, Európa ezen részén, ahol most én vagyok – a technika olyan, egyéb esetben igen tiszteletre méltó csodája, mint például a Google segítsége ellenére – sem lehet felfedni, hogy ezt pontosan kik találták ki. (Ami mondjuk nem biztos, hogy teljesen igaz, de a Manzard Cafén ezt írták, én meg adott pillanat hevében lusta jobban vagyok utána járni.)

 
 

 

Mindenesetre annyit szinte biztosan lehet tudni, hogy itt is közzétett képeket Patrícia Almeida, valamint Diana Tavares fotósok követték el.

 
 

 

Nekem pedig el kell ismernem, hogy hiába akarok ezen reggeli órán szórakoztató szellemességről és katarzismentes megmondásról tanúbizonyságot tenni, hiába erőlködöm, a kávé még nem ért be.

 
 

 

Vagy le, de ennyire kiábrándultak azért ne legyünk.

 
 

Nyár van!

 
 
 

Forrás

 

augusztus 10, 2012

Zaz – Francia muzsika, az utcáról

 

Nem, amúgy nem onnan, csak az első youtube videó, amit ettől a könnyeden hangra fakadó lánytól meghallgattam (illetve az elejét teljesen véletlenül megnéztem annak ellenére, hogy általában nem nézek videókat) a Montmartre utcáin került felvételre.

 
 

 

Nem tudom egyébként, hogy ez a csaj hangjától, a muzsika könnyedségétől, a lágyságot giccs nélkül kereső hangulattól vagy mitől van, de baromi jó, az biztos.

 
 

 

Oké, az is tény, hogy francia énekelgetéssel engem már igen csepp korom óta (a kamaszkor, a zsenge tónusok, az első szerelmem, a franciául dalolgató fiú, a párizsi napok vele…) le lehet venni a lábamról, erre jön még az, hogy hajnalig mulatoztunk kellemes és értelmes emberekkel, és most kellően fáradtan és olyan kellemes melankóliával telve kezdtem el kutatni ennek a lánynak a többi alkotása után is.

 
 

 

Szerintem megérte. : )

 
 

 
 
Köszönet Máténak.
 
 
Hivatalos oldala
 
 

augusztus 8, 2012

csorogva csalva

 
Csillogva szétizzadt magány
Foszladozó, szívélyes talány
Hogy miért sír magában az a lány
Aki keblére ölelhetné a világot
 
Szomorú tény
Hogy az a fény
Csak sajgó önkény
S még nem valóság
 
Csukd be, nyisd szét, törd egésszé
Vesd meg, fuss el, légy enyémmé
Félj is, élj is, s feledve tedd
Amit a tegnap mocska sosem enged:
 
Otthonra lelni a koszos hidegben
 

augusztus 1, 2012

Mentők – Klenk Rita fotóival

 

 

Mentőautó.
Mentőgépkocsi, esetkocsi, rohamkocsi. Valaki bajban van, egy másik pedig eljátssza a szuperhőst. És néha azzá is válik.

 
 

 

Vonulás, száguldás, az életért, amit megmenteni, hosszú távon, nem lehet. Legfeljebb meghosszabbítani.

 
 

 

Na de mégis kinek az életéért?

 

 

Nem akarok hazudni, mindünkéért.

 
 

 

Segíteni, menteni, gyógyítani olyan, mintha tényleg élnél. Mintha élet és halál és a szélsőséges érzések tükrében megpillantanád a saját arcod.
Végletesen önző vagyok, ami azt jelenti, hogy nem (csak) azért akarom, hogy neked jó legyen, hogy neked jó legyen, hanem mert nekem jó az, ha neked jó…

 
 

 

Meg hát a jó öreg adrenalinba is bele lehet szerelmesedni.

 
 

 

Jó, persze, ez egy kicsit megszépítés, a rózsaszín ködön át épp csak felsejlik, hogy a mentőt néha tényleg taxi helyett használják, meg ütött is már meg beteg. Meg a körülmények, meg az eszközök hiánya, meg a rossz fizetés…

 
 

 

De mégis azt gondolom, úgy érzem, hogy ezek ellenére, ezekkel együtt is megéri.

 
 

 

“Életet menteni olyan érzés, mint szerelmesnek lenni. Mint a legjobb kábítószer. Utána napokig, néha hetekig olyan, mintha a föld fölött járna az ember.

 
 

 

Egyszer heteken át nem éreztem a gravitációt.
Bármihez értem, könnyebb lett.
Harsonák zengtek a cipőmben, virág hullott a zsebemből.

 
 

 

Ilyenkor úgy érzed halhatatlan vagy, hogy a saját életedet is megmentetted.
Isten veled volt. Mért tagadnád.
Tudod, hogy egy pillanatig…

 
 

 

Tudod, hogy egy pillanatig… te voltál Isten.”

 
 
 
Hálás köszönet a Mentőtiszt III képzés oktatóinak, a Bázis Mentőállomás dolgozóinak, Szpiszinek, és mindenkinek, akiktől rengeteget tanultam, Klenk Ritának, hogy rendelkezésemre bocsátotta a fotókat és végül, és elsősorban a betegeknek, akikért megéri éjt nappallá téve küzdeni.
 
Augusztus 5-én éjjel megyek az első önálló szolgálatomba. Kérlek, drukkoljatok, a betegekért és értünk is : )