Lépcső

 
Háttal fájok
Fénybe szállok
Unottan érted kiáltok
És már csak sután várok
Mert a tükröm velem egyforma gyorsan suhan
 
Puhán-pihén szabadon süppedek szétszorított szádba. Ismétled a szavaid, fájod a kínjaid, de virágot hoz a részek egésze, a meg nem érés mikéntje, a tegnap porladó, ígérgető szavak szavatos szabadsága.
Mindig talpon, sosem fél lábon, lobogó jellemek lépcsőin mulatva, a múlandóság műbőrszagú hajnalait várva vagy fiatal, vagy gyermek, meg nem érett, meg – és igencsak túlértett, félig fanyarodó, agyba csapó, nagyon szidott… felnőtt.
 
Unalomfajta végvirág.
De még van visszaút.
 
Ha megtalálod.
 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: