Archive for február, 2012

február 18, 2012

Játék

 
 

Muzsika

 
 

“Játszom ennen-életemmel,
búvócskázom minden árnnyal,
a padlással, a szobákkal,
a fénnyel, mely tovaszárnyal”

 
 

 
 

 

 

 

 

 
 

 

 

“És tudom, mint a kisgyerek,
csak az boldog, ki játszhat.
Én sok játékot ismerek,
hisz a valóság elpereg
és megmarad a látszat.”

 
 
 
Köszönet:
Dezsikének, Attilának , a weheartit.com-nak, és a deviantart.com-nak, de a Belmondoról sem feledkeztem meg, de azt már korábban kilinkeltem
 

Reklámok
február 18, 2012

Tütü – Hercegnőnek márpedig születni kell

 

 

 

 

 

Ez pillegés, meg fogyasztás, meg egy napon úgyis belefulladok magamba, dehát azért is, meg csak azért is, és mindig.

 
 

Szeretek könnyeden élni.

 
 

Linken még tütükészítés receptje is megtalálható, nemsokára így megyek iskolába, amíg még iskolás vagyok.

 

február 17, 2012

Fullasztó képzelet

 

 
Nincsen kontroll… Csak elképesztő intenzitással megélt érzelmek.
Halk suttogás fojtogat, az ágyhoz szegeződsz, és színes sínekből formált alagúton száguldasz, miután a fátyol végképp elnehezítette a pilláid. Nem látsz tovább magadnál, mélybe húznak súlytalanul fájdalmas spirálok. Sírnál, ha volna erőd, de kacagsz, mert nem uralod magad. Mert nem vagy az, amit gondolsz, és nem az vagy, amit érzel…

 

 

vonzások és taszítások
könyörgő, menekülő sikolyok
ziháló, csendesen haldokló tagok
ugye megmentesz magamtól
mielőtt megfulladok?

 

 

február 17, 2012

Egy füstös kocsma sarkára.

 
 

Te tudsz zenélni?
Tudsz olyan őrült táncot járni,
amit senkinek nem szabad
az őrült-álmos telihold alatt?
 
Megrajzoljuk a száguldást
A végtelen semmibe vágyódást
De elhisszük a kereteink
És imádjuk a korlátaink
 
Mert szeretni
Jó.
 
 
 

 
 

február 17, 2012

Szívszöglet

 
Ismerj fel
Tépj szét
És ne engedj el
 
Adj utat
Hagyj múltat
Tegyél a szívem szögletébe
Sejtelmes szavakat
 
Csak ne kelljen látnom
Hogy múlik el világom
És elpusztul az álom
Hogy minden, mire vágyom
 
Egy szép napon
Túl a sötétes tájon
Valósággá válik
 

február 17, 2012

Közel

 
Keresve sem sejted
Ölelve sem kéred
Kérdezed és félted
Cselekszel és éled
 
Minden nap a múltad
S a jövő elbújtat
Egy új magány elől
A közelség felől
 
Ami utat mutat
Ha a szabad tudat
Nem vezetne
Könnytelen feledésbe
 

február 17, 2012

Fáradj.

 
 
Az egyik legkegyetlenebb formája a létezésnek a tudatosan átélt haszontalanság. Szomorú bohóc ez, rémisztő meglepetés, melyet szíved mélyén csak a vég óráján vélsz felbontani, s mégis, már a felszínen is tudod, hogy ez a jelened, a meg nem élt történeted, az értelmetlen, érleletlen életed.

Fáradt vagy, pihenni vágysz.
 
Pedig még gyűjtögetned kell,
hogy legyen majd mit elfelejtened.

 
 

Olyan sokat olvasok, hogy nem is tudom már, mik a saját gondolataim.
De ha belegondolok, talán soha nem is voltak.

 
 

február 7, 2012

A varázsceruza

 
 

A kisfiúnak pici, kék szeme, rövid, vörös haja és fekete, vékonyan fogó varázsceruzája volt. Mikor megkapta, még azt hitte – az ajándékozóval, a szüleivel egyetemben –, hogy átlagos eszközről van szó, de hamar kiderült, hogy erről szó sincs. Otthon még nem próbálta ki, hiszen semmi feketét nem akart rajzolni vele, de mikor az óvodában azt hallotta egy mesében, amit ábrázolniuk kellett, hogy a koromsötét éjszakát hajnalra szürkés, oszladozó köd váltotta fel, ösztönösen a ceruza után nyúlt, mert megérezte, hogy eljött az ideje. Először a lap jobb sarkát rajzolta meg, sötétséggel, feketeséggel, alig-alig sejlő alakokkal, majd – a perspektívával korához képest igazán elismerésre méltóan játszva – a közelebbi részeknek, bal felé haladva, egyre halványabb tónust adott.
Mikor a történetben szereplő, görnyedt hátú, köpenyes öregemberrel és pár fa sejtelmes körvonalával is végzett, odavitte az óvónéninek a képet, aki épp idegesen rikácsolt az egyik kislánnyal, mert az kiöntött és szétszórt egy doboz gyöngyöt, így nem igazán foglalkozott a kisfiú rajzával, épp csak egy futó pillantást vetett rá, jóformán meg sem látta, mit ábrázolt. Egy „nagyon ügyes vagy” kijelentéssel le is zárta a dolgot, majd tovább pörölt a lánykával.
A fiú szomorúan visszaült az asztalhoz, és lehorgasztott fejjel bámulva a rajzot, elképzelte, hogy azon a vidéken jár, ahol az öregember, és olyan kalandokat él át, amihez foghatót mások soha még csak elképzelni sem tudnak.
A közben mellette elhaladó társai közül több is elcsodálkozott, kérdezgették, hogyan tudott ködöt rajzolni, mikor nincs is szürke ceruza, de mikor megmutatta, hogy a feketével csinálta, nem nagyon hittek neki, és ennyiben is hagyták.
Mikor az óvónéni végzett a gyöngyöt kiszóró kislány korholásával, a hosszú, barna hajú, óriási barna szemű, csöppnyi teremtés vidáman odatáncolt a fiúhoz, ránézett a rajzra, és azzal a könnyed természetességgel és magabiztossággal, amellyel csak a gyermekek rendelkeznek, s amely az idők során ki tudja, hova, de elvész, ezt mondta:
– Neked varázsceruzád van. Te leszel a férjem és majd az egész világot megrajzolod nekem! – majd szaladt is tovább játszani az egyik barátnőjével.
A fiú csak nézett utána, nem tudta mit szóljon, vagy gondoljon. Hatéves fejével nyilván nem voltak még meg sem a hiú ábrándjai, hogy esetleg egy szép napon tényleg összekötik majd az életüket, sem a kritikus megközelítés ennek irrealitásáról vagy a varázsceruza valódiságáról.
Mélyen legbelül csak annyit érzett, hogy a kislány szavai nyomot hagytak lelkében, valami nagy és ünnepélyes dolog ment végbe benne. Hitt a kislánynak.
Attól a naptól kezdve többé nem sűrűn használta a ceruzát és a lánnyal sem váltottak egy szót sem.
Kijárták az óvodát, mindketten másik iskolába mentek, az élet messzire sodorta őket egymástól. A fiú képzőművészeti pályát választott, grafikus lett belőle, akit tanárai és – egy-két irigy kritikustól eltekintve – kortársai is zseniális tehetségként, érzékeny művészként tartottak számon.
Sokat alkotott és tevékenykedett, több rendezvényen, jótékonysági eseményen is részt vett, féltve őrzött varázsceruzáját viszont csak különleges alkalmakra vitte magával.
Egyszer egy hűvös, ködös napon meghívót kapott egy önkénteseket toborzó szervezettől, akik ezúttal olyan képző-művészeket kerestek, akik hajlandóak fiatal, végstádiumú, előrehaladó izomsorvadásban szenvedő betegeket ingyen megörökíteni.
A fiú eleinte ódzkodott a feladattól. Félt tőle, hogy a beteg, csontsovány testek látványa, a halálra ítélt emberekkel való kapcsolat milyen érzéseket és reakciókat vált majd ki belőle, de végül elvállalta.
Aznap reggel, mikor a kórházba indult, egy furcsa, megmagyarázhatatlan érzés hatására elrakta a varázsceruzáját is.
A szervező mindegyik művészt egy beteghez osztotta be, a fiút egy vele körülbelül egykorú lányhoz küldték.
A kórterembe lépve megcsapta a fertőtlenítőszer szaga, a gépek látványa, s leginkább az ágyon alvó apró test. Így fekve nem tudta megítélni, hogy pontosan milyen magas, de úgy gondolta, hogy körülbelül átlagmagasságú lány lehet. Csak egy vékony lepedővel volt betakarva, ami alól kilátszódtak izomtalan, tényleg csak csontból és bőrből álló karjai, elgémberedett tagjai, torz mellkasa, a szegycsontja fölött a légcsövébe vezető cső, melybe gép vezette a levegőt. „Lehet vagy 25 kilós” – gondolta szomorúan, majd csendesen odalépett hozzá és bátortalanul megszólította, de a lány nem ébredt fel.
Ekkor – utólag úgy emlékezett vissza rá, hogy egy belső sugallat hatására – megsimította a lány karját, aki lassan felemelte szemhéjait, és hatalmas, barna szemekkel pillantott a fiúra.
– Jó napot! Én jöttem, hogy… Hogy lerajzoljam… magát – mondta a fiú félszegen, és mégis áhítottan, majd bemutatkozott, mire a lány elmosolyodott és vékonyka hangon, lassan kezdett el beszélni.
– Akkor egy óvodába jártunk. Emlékszem rád. Már akkor is nagyon ügyesen rajzoltál. Hát igen… Én meg már akkor is ügyetlen voltam. Hiába, az izmai már akkor elkezdtek… romlani. – kis szünetet tartott – Örülök neked. Nagyon örülök.
A fiút elképesztette a lány kisugárzása, a lényéből áradó lágyság, a torz, beteg, mozgásra már szinte képtelen test ellenére is átütő nőiesség és az a magával ragadó, sejtelmes energia, amellyel rendelkezett. Akkor hirtelen nem is tudatosult benne, csak rajzolás közben gondolt bele, hogy a kegyetlen betegség, amely még a légzőizmokat is megtámadja, s ami az életben maradást hosszú távon lehetetlenné teszi, az arcát, annak izmait érintetlenül hagyta: Finom arckifejezéseinek sokszínűsége olyan tartalmat és mélységet tükrözött, amilyennel nagyon kevéssel találkozott nem csak addigi, hanem későbbi élete folyamán is.
– Kérlek, segíts felülni! Egyedül nem tudok. Köszönöm. – miután ez megtörtént, kiengedte derékig omló, csillogóan barna haját és a fiú szemébe nézett – Lehet egy kérésem? – s a fiú érdeklődő, tágra nyílt tekintetét látva így folytatta – Azt szeretném, hogy úgy rajzolj le engem, amilyen valójában vagyok, nem pedig ahogyan kinézek. Rendben?
– Rendben. – és a fiú nekilátott a munkának. Az arcával kezdte, azzal a túlvilági, méltóságteljes tekintettel, és minden egyes mozdulattal egyre inkább úgy érezte, a rajz rajzolja magát, ő csak eszköze a ceruzáknak. Mintha egy szellem alkotna helyette, és ő csak közvetítene, közvetítené a csillogó báltermet, a táncoló alakokat, és a középütt álló, tündérszép, csodás formákkal és nőies ívekkel bíró angyalt, a lányt, akinek ezüstös ruháját, melyről az volt a benyomása, hogy vízből szőtték, a varázsceruzával rajzolta meg.
Mikor az utolsó simításokat is elvégezve úgy érezte, elkészült a művel, odanyújtotta a lánynak, akinek egy könny-csepp gördült végig az arcán és ezt mondta:
– Köszönöm. Megrajzoltad nekem az egész világot.