Archive for január, 2011

január 29, 2011

Otthon

 

Furcsa ez az aszfalton visszatükröződő, zengő zaj. Néha nem is tudom, hol a helyem e messzeségben. Azután jönnek rajzolt körvonalak, zúzmarás kapualjak, és ködtől elhomályosított tekintetem sem tud megtéveszteni oly mélyen, hogy fagyos tagjaim megmozdítva ne érezzem, tudom merre kell mennem.  Az emlékezés homálya szépít egésszé, és hiába akarom fejtegetve felejteni a múltam, a bennem lecsapódó tapasztalatmaszlagok színezik mozaikom folyamatossá. Mindegy, merre tartok. Mindegy, mit várok. Mindegy, mennyire várom. Tudom, hogy hol vagyok. Hogy hol kellene lennem. Hogy merre visz az utam. Hogy hol találom ezer holdam.

Keresd te is. Úgy hívják,

otthon.

Reklámok
január 29, 2011

Bohóckodás

 

 

“I see myself as an intelligent, sensitive human, with the soul of a clown which forces me to blow it at the most important moments.” Jim Morrison

 

 

 

bohóc az, ki annak hiszi magát
ki vég nélkül ontja a játékát
és néha elfelejti csendesen
a függönyön túli élet nem terem
mást, csak hahotát
vagy még azt sem

 

 

“Egyszer hallottam egy viccet. Elmegy egy férfi az orvoshoz, azt mondja, depressziós. Azt mondja, az élet kemény és kegyetlen. Egyedül érzi magát ebben a fenyegető világban. Egyszerű a kezelés, mondja az orvos. Épp a városban van a híres bohóc, Pagliacci. Menjen el. Az majd felvidítja. A férfi könnyekben tör ki. De doktor úr, én vagyok Pagliacci.” Rorschach naplója (Watchmen)

 

 

 

Képek forrása: 1 2 3

január 28, 2011

Egyetlen emberért

 

 

megtenném, persze nem most, hanem hatvan-hetven év múlva, hogy én élek százat, ő éljen eggyel kevesebbet. Haljon meg hamarabb.Hogy ne kelljen szenvednie a hiányomtól. Szenvednék helyette.

Van egy másik ember, akivel meghalnék egyszerre.

A többiek, még a szeretteim is, légy szíves, csak utánam.

 

január 27, 2011

Emilyk ♥

 

Szeretem az Emilyket.

 

Emily the Strange kamaszkorom egyik meghatározó karaktere volt, Tim Burton halott menyasszony Emilyje szintúgy, Emilie Autumnról már korábban írtam egy ajánlót, most pedig a YouTune-on történő céltalan (de nem értelmetlen) kattintgatásnak köszönhetően találtam egy Emilie-t, aki Emilie Simonnak hívnak, csodásan énekel, nem mellesleg francia és a klippjeibe is nagyon bele lehet szeretni. Nekem legalábbis sikerült, pedig nem vagyok a klippek nagyon rajongója.

 

 

De ahogyan egy hatalmas kész összevarrja az Emilie által megformált babán a lyukakat, melyekből indák és virágok nőttek ki… azt egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni.

 

 

Emilie, imádom a hangod.

Emilie, imádom a szemeid.

 

 

Emilie, gyönyörű vagy.

 

 

 

Honlapja

január 27, 2011

Fekete naptár

 

Mosolygós nosztalgiával idézem fel, amikor hosszú, fekete hajjal, fekete-bordó, földig érő, csipkés báli ruhában, kesztyűben, fekete körmökkel és ajkakkal jártam-keltem a világban. A külsőségek alakulnak, a változatosság gyönyörködtet, de a vonzalom marad.

 

 

A Splash 2011-es naptárhoz a fotókat Tejal Patni készítette.

 

 

Sötét, szerethető, kicsit Tim Burton világára emlékeztet, ugyanakkor szerintem hiányzik belőle a bizarr sokkolni akarás.

 

 

Egy kis feketébe még nem fulladt bele senki, na.

 

Forrás: Vivid Fluxury
2

január 26, 2011

Közöny

 

Mi a közöny szinttelen rabszolgái vagyunk. El sem tudjuk már adni a lélektelenségünk, mert olcsóra szabott áráért hamuba süllyedt semmit kapunk cserébe. Végtelenül vágyódunk az unott érzelmek újracsendülésére, az ezer oldalról érkező ingerek tompítatlan valóságára, de a múltunk ködén semlegesen átrévedező tapasztalat-porciók döngölnek égbe minden ihletett pillanatban. Nincsenek a fentek és lentek, nincsenek véresre imádott életszakok. Nincs változás, hogy megszeressük súlyos sebeink. Felejtünk, álmodunk, terméketlenül harangozunk.
Százszor kimondom, hogy de, és még sincs menekvés saját magam elől.

Te lettél a szabadságom.
Te lettél az újjáéledésem.

január 26, 2011

Éva magyar hangja

 

Mennyből az aggyal, szabadból a bölccsel távozom,
s a csillagok köré damilból rajzolok fényes kalitkát,
hogy elképzelhesd, hogy benne lakom!
Már korábban mondták, de soha nem hittem,
közepet kereső lényegem a kincsem,
Éváért haldoklom, szinkronhangot játszok,
S az almafa alatt a holdsarló-vetett árnyékárok
Tüzeli a felszín alatt fuldokló szellemet
De ilyen robbanó energiával élni nem lehet
Mert felejteni nem tudok
Csak tisztábban kérni
Hogy adj nekem, Uram
Egy kicsit, egy semmit
Egy boldogító léget, egy kötött akaratot
Egy Édenkertet, vissza, ahogy megadatott

S én kiköpöm az utolsó falat almát is.
Ígérem.

január 26, 2011

Monoton valóság.

Monotonon megmutatkozik a minden. Magasabbra van emelve összetépett hátsó oldalunk, és csendesen emlékezünk gyilkos altatók dalát dúdolgatva, de minden jellemző hanggal csak egyre mélyebbre kerülsz a semmiből épített valóságodba, az önmagadnak nevezett, parttalan álomlénybe. Igazából még annak sincs csekély jelentősége sem, hogy rém- vagy gyönyörálomról van szó, hiszen nem azért születtél, hogy higgy, vagy hogy épp ne higgy valamiben, hanem hogy rájöjj, hogy teljesen mindegy, hogy van-e egyáltalán valami, amiben hihetnél (te hiteltelen hitetlen), akár még lehet is, úgyis csupán egy görcsös illúzió. Egy mámorvirág-szabdalta rét átokfuttatta fuldoklása. Egy sajgó hársvirág fodrozódó révedezése. Egy soha meg nem gyulladó, égő csipkebokor. Egy mindig rád váró, csaló szökevény. Egy haldokló, szívszakadó mű-vész.
Soha nem igazi. Soha nem létező. Soha, de soha nem valódi.

január 26, 2011

Árnyékművészet

 

Bár továbbra sincs halvány fogalmam sem, hogy mi az a művészet, azért nagy örömmel tölt el, hogy létezik a világban, és vannak olyanok, akik csodásan művelik.

 

 

Az árnyékművészet, “shadow art” az egyike a lenyűgöző példáknak, amikre az ember képes.

 

 

A világ tele van lehetőségekkel, éljünk hát vele.

 

 

Vagy haljunk, de a lényeg, hogy tegyünk valamit.

 

 

Mert tenni jó.

 

 

Köszönet a NapiFunkynak, hogy felhívta rá a figyelmem : )

Forrás: 1 2

január 26, 2011

A hely

Ott ültünk ketten, egymással szemben, s az olcsó bor okozta mámorunk kísértetiesen hasonlított a körülöttünk lévő sokaságéra, de mégis mélyen máshogy nyilvánult meg. Mi ketten voltunk. Mi lázban égtünk!

Ő az egyszerű ösztönlények szofisztikált alkoholpárájába burkoltan képzelgett elrévedő tekintettel az este folytatásáról, míg engem a mindig hajthatatlan és fiatal életem során már megannyi elképesztő fantazmagóriába sodró kíváncsiságom uralt.
Igen egyszerű szavakkal, mégis annál több és számomra értékesebbnek tűnő jelentéssel próbált rávenni, hogy menjek vele arra a helyre.
Egy pillanatra sem gondoltam arra, hogy esetleg nemet mondanék, mégis átütő erővel, s már katarzishoz közelítő átfordulással hatott rám, mikor nedűtől átitatott ajkai selymét és nyelvének húsos vérliliomát hozzám érintette.
Ekkor kezdődött az este hátralévő, második része, a Valódi Fejezet, a hangos fiatalok idegesítő, mégis őszinte vijjogásától való elszakadás az új egek és terek, a hatalmas pillák és tágult pupillák vad oázisa felé.
Hogy merre sétáltunk, és merre mentünk, már „másnapra” a feledés kellemes homályába merült, de valójában semmiféle jelentősége nincsen.
A lényeg az ajtó mögött van, amihez néhány perc, vagy akár több óra – az emlékeim ebben a kérdésben tényleg meghazudtolnak – bolyongás után érkeztünk meg. A régimódi, múlt századi vagy század eleji bérház hatalmas, kétszárnyú, tölgyfából faragott, mélyzöld színűre festett kapuja legvadabb álmaimba és leginkább széttöredezésre váró álomképeimbe engedett egy cseppnyi belátást.
Az alsó szint egy átlagos, jól szituált szórakozóhely benyomását keltette, kellemes bőr fotelek, félhomály, igényes berendezés, enyhe alternatív benyomást keltve, de a fények beállítása és a bútorok állapota valahogy cseppet sem keltett lázadó benyomást, vagy olyat, hogy nagyon eredetinek akarnak tűnni.
A lényeg persze a felső szinten volt, mintha giccses mennyország-karikatúraként felfele ívelő érzelemvonalunk kicsúcsosodni látszódna. Nyilván, ez csak egy illúzió volt, de mennyire édes és kellemes… és olyan bizarr, de a maga módján roppant vonzó formációként hívogatott.
A lépcső tetejénél közvetlenül két hatalmas, fekete kutya fogadott bennünket, és akkor és ott a másodperc töredékére biztos voltam benne, hogy ma reggel láttam utoljára a felkelő nap fényét (mennyire messze volt az akkor tőlem!), hogy ez a két négylábú, sötét lény is halálom ómeneként jelent meg a színen. Társam unszolására megsimogattuk őket, majd kedélyesen felmértük a terepet.
A bőr fotelek egyikén egy fiatal, jóvágású srác ült, félig oldalt, lazán hátradőlve, igen magabiztos pillogást eregetve a világ felé. Közelebb értünk hozzá, és barátságos, de semmiképpen nem bizalmat ébresztő, sokkal inkább félelmet keltő mosollyal köszöntött bennünket „szervusz Anka, örülök, hogy viszont látlak. – fordult kellemes megjelenésű, homokórára emlékeztető testű vezetőmhöz – És hogy hoztál kellemes társaságot is. Remek. Roppant, roppant szórakoztató esténk lesz ma. Láttam, megismerkedtetek a kutyákkal. Mesélted ifjú barátodnak a bélférges történetet? – kérdezte kajánul és kihívóan rám nézve, majd riadt pillantásomat látva hozzátette, ki tudja, milyen célból – Nem, a mai este sokkal finomabb lesz, ne félj, ma nem vonjuk be őket a játékba. Egyébként is fáradtak, tegnap nagyon szétcsúsztunk…” – Majd rágyújtott egy szegfűszeggel ízesített, vékony, fekete cigarettára, amit olyan szenvedéllyel és hevességgel (és természetesen csukott szemekkel) szívott, hogy az a benyomásom támadt, lehet belekeverve valami adalékanyag, valami, amitől a révület olyan fokú állapotába került egészen rövid idő alatt, melytől sem a teremben fel-felbukkanó, majd ugyanilyen gyorsan eltűnő vendégeket (hogy közben mit csináltak, elképzelésem sincs, én a srácot figyeltem), sem bennünket nem érzékelt. Az elfogyasztott alkoholmennyiségnek, a hely varázsának vagy az én átszellemült hangulatomnak volt köszönhető, esetleg mindháromnak együtt, nem tudom, de valami egészen rejtélyes és érdekes állapot kezdett engem is hatalmába keríteni. Nem voltam képes másra irányítani a figyelmem, csakis az égő cigarettára, a földre hulló icipici hamudarabkákra, amik hamutartó híján a helyiség fényét voltak hivatottak koszba burkolni.
Anka (akit egyébként legjobb tudomásom szerint nem Ankának hívtak, és jó okom volt úgy gondolni, hogy feltételezésem valóban helyes, hiszen már évek óta ismertem, bár hivatalos papírt soha nem láttam, melyen a neve szerepelt volna,) közben rendkívül elmésen és magával ragadóan bájcseverészett néhány vendéggel és a csapossal, majd egy brutálisan vonzó, bőrkabátos, kopasz, kigyúrt fiatalemberrel kézen fogva érkezett szőke szépséggel egészen érdekes cselekvésre szánta el magát. Kerestek egy látványos, minden oldalról és a lépcső tetejéről is kiválóan megfigyelhető helyet, odatoltak két széket, és elkezdték masszírozni egymás lábát! Én mindennek csak a cigaretta-okozta rabság végeztével kerültem tudatába, de ami a leginkább megdöbbentett, az nem az előbb leírt motívum volt, hanem az a fajta természetesség, amellyel a lányok ezt végrehajtották és amellyel a körülöttük lévők fogadták ezt.
Mindenki annyira közel volt egymáshoz, senkin nem éreztem a legcsekélyebb idegenkedést sem a hely légkörétől, vagy a kialakult szituációktól. Nyilván ehhez hozzájárultak a különféle tudatmódosító kemikáliák, de valahogy úgy gondolom (bár sok tapasztalatom nincs a dologban), hogy nem létezik olyan anyag, amely az embert az önfeledtség teljes megélésébe vinné anélkül, hogy az érzékelését jelentősen megváltoztatná.
Pár perc kedélyes masszírozás után a lány, akivel érkeztem, megköszönte a másik lánynak, szájon (!) csókolta, majd felkelt, és csípőjét ide-oda ringatva, pilláit rebegtetve, határozottan, de mégis könnyed bájt sugározva odalépett hozzám, és mire felocsúdtam volna első révületemből, máris azon kaptam magam, hogy vadul csókolózunk. Pár perc után megfogta a kezemet, és a mellékhelyiség felé húzott. Ködös tudattal követtem, és fel sem merült bennem a kérdés, hogy milyen folytatása lehet az estének, annyira átadtam magam a pillanat varázsának, hogy pusztán tenyerének kissé száraz, mégis selymesnek ható tapintata, csípőjének lágy íve, ruhájának kivágott mivolta kötötte le az elmém, és cseppet sem érdekelt, hogy a „női” vagy „férfi” jelzéssel ellátott mosdóba megyünk-e be.
Ahogy beléptünk, „Anka” – a legpontosabb szavakkal próbálom jellemezni a cselekvéssort – nekem esett. Vad mozdulatokkal letépte rólam a nadrágom és a pólóm, pillanatot sem hagyva nekem a visszakozásra, majd ő is rendkívül gyorsan, dinamikusan, ugyanakkor erotikusan levetkőzött, és így megszabadulva ruháinktól, a wc szűkre szabott nászágyában szeretkeztünk.
Úgy rémlik, igen rövid ideig tartott, majd kimentünk, és én elképedt arckifejezéssel, bágyadt, de mégis felzaklatott érzésekkel huppantam le a legközelebbi fotelbe. Anka azonban nem így tett. A szőke lánynak, akivel korábban masszírozták egymást, és csókolóztak, megfogta a nyakát, másik kezével pedig belekarmolt az arcába. A tűz terjedt közöttük, és úgy tűnt, mintha egy szempillantás alatt eltűntek volna, pár rövidke szempillantással később pedig újra megjelentek – a mosdók irányából érkezve.
Az este pedig csak folyt és folyt tovább, az emberek egymást szerették, és egymást kívánták, testek találkoztak testekkel, remegő pillák mámoráradata kapcsolta az éjszakát világos valósággá, homályos naplementévé. Nem voltak érzelmek, mégis teljes őszinteség sajgott minden egyes vércseppben.
Hajnaltájt kedves kísérőmmel útnak indultunk. Senkitől nem köszöntünk el, senkinek nem fizettünk az elfogyasztott italokért, senkire nem néztünk, senki nem hiányolt bennünket.
A éjjeli város félhomályában, egy közvilágításból valami rejtélyes módon kihagyott utcában, a hevet még testünkben érezve, a fáradtságot felejtve, testeink újra bele akartak szeretni egymásba, de a hely varázsából kilépve már visszakerültünk valódi dimenziónkba és olcsó poénokkal dobálózva megegyeztünk, hogy a legközelebbi ilyen alkalomra tartogatjuk lelkesedésünk.
A villamosmegállóban vettünk érzékeny, de érzékinek nem igazán mondható búcsút, lehajoltam hozzá, hogy megcsókoljam, de mégis úgy éreztem magam, mintha én lennék a nő, és ő hatalmasodna fölém.
„Majd hívlak” – mondta és felszállt a legelső hajnali járatra.

Azóta sem tudom hova elhelyezni magamban ezt az estét, számtalan teória, elképzelés, változat él bennem a miértekről, magyarázatokról, de tudom azt is, hogy attól még, hogy nem értek valamit, még nem biztos, hogy van értelme.
Várom, hátha újra hív. Hátha újra elkap az élmény. Hátha feltehetem a kérdést, hogy meddig feszegetheti egy ember a határait anélkül, hogy belepusztulna.