Archive for szeptember, 2010

szeptember 27, 2010

te-het-sz

A háromnegyed hat vágya álmosan
lebeg művi életed sarjadzó sírálmait kutatva. Reggelre ébredsz fényes, szabad,
bizakodó pillákkal, és rájössz, hogy menekülés helyett a sárga fénnyel
szembenézni egyre közelebb hozhat a bölcsránctalan majdképekhez. Fogaid között
zsírszegélyű csipkefoltok mesélnek tükörharcokról és értelmet nyerő
karmamagányról, és mégis újabb szürke széleket bújtatsz ölelve pezsgő tested
keresztbe küldött üzeneteket éjedbe zsibbasztó sávvesztéséért.

[Pihenek, ülepítek, élek,

ahogyan

a térdeim a mellkasomhoz húzva

a tudást bölcsességbe váltva,

most valamit, végre,

teszek.]

A tehetség még nem jelent tettet.

Csak lehetőséget.

Reklámok
szeptember 25, 2010

A Korintusiaknak írt II. levélből

L-nak


2Kor 2

2Kor 2.1

Föltettem magamban, hogy nem szomorúságomban megyek ismét hozzátok.
2Kor 2.2

Ha ugyanis elszomorítlak titeket, ki fog engem fölvidítani?

szeptember 25, 2010

Pörgő falevelek.

Nyomasztóan telnek mostanság a napjaim. Elveszek az
impulzusok végtelen gyűrűjében, tűzfalakat omlasztok határtalan csillagállások
hozadékaként, de a keretek közé szorított létezés iránti vágy nem elég erős,
hogy meggyőzzön a szabadságtalanságomról. Minden nap féktelenül üres, minden
estére belefáradok a vágtató érzelemáramba, és mégis szüntelenül nem hiszek a
vénáim végén csapzottan-áporodottan megülő Fényben. A legmagasabb épület
árnyékában éneklek varázsszavakat és életszilánkokat, és boszorkányos édendallamokat,
de higgy nekem, a szemed bogarának valóságba áltatása sem különbözik a
legszörnyűbb fantáziáidtól.
Bántásba süllyedtem, pedig jó akartam lenni, de csak jól lettem. Hiányzik a leglehengerlőbb
energiák beléd ültetése, de már rég nem látom az arcod olyannak, mint azon az
utóiratokkal teli, kék és sárga dobozokban tárolt éjszakán.
De rájöttem, hogy a színek
eggyé keverése sem jelent megoldást
. Már nem.

Csak
tompán, csak vigyázva, csak féltve. Csak remélve.

Pedig
olyan szépen és életet sugallóan pörgött a szemeim előtt az a magot hordozó
falevél a földre.

szeptember 24, 2010

Suzy The Butcher

Mészáros Zsuzsanna munkáival először az LD50.hu-n találkoztam, aztán azt vettem észre, hogy egyre több oldalról, egyre több embernek tetszik, amit csinál, ahogyan csinálja.

Nem véletlen, hiszen lenyűgöző kreativitással és beleérzéssel megáldott művészről van szó, aki számomra a nőiesség és intuitív valóság keverékét tudja vizuálisan szinte tökéletesen megjeleníteni.

Ránéz valami szépségre, és varázsosan gyönyörűt csinál belőle.

Én pedig csak pislogok, hogy honnan tudja, és irigykedem, hogy hogyan.

És a legszebb az egészben, hogy még csak húsz éves, úgyhogy kíváncsi lelkesedéssel várom a folytatást.
Csak így tovább Zsu!

Forrás: http://suzythebutcher.deviantart.com/

szeptember 24, 2010

.



Minél magasabb sarkú cipőt viselsz,
annál közelebb vagy
Istenhez.

Azt mondják.


szeptember 23, 2010

Barlang

A barlang mélyén a férfi várt
rá. Saját világképének fodorszerű
visszatükröződése, éber álmainak végtelen színeket idéző démonja, a
valóság ártányokat táncoltató ködszerű délibábja. Tökéletesen tisztában
volt vele, hogy most nem hibázhat. Hogy nem tehet úgy, mintha egyszerű
porlényként semmi köze nem lenne ehhez az emberhez. Mit emberhez?! A
szabadságát gúzsba kötő szörnyeteg, a lelkét szóágyúlövésekkel a magasba
riasztó hangharag, a végtelenbe csábító sötétkék tarkaság.
Hiába érezte már évek óta a csinos, s valójában kevéssé nőiesen ívelő
nyaka körül szoruló hurkot, a hónapok alatt sötétségfoltokból épített
várak hívogató s tüzes pislákolását, amíg a szellemében felkoholt,
parányivá süllyedt s mindent széttörő indulatszellemek félelmet és
korlátokat suttogtak.
Köszönés nélkül közeledett hozzá, képtelen volt a tágult pupillákat
utánozó és egyébként is mindig figyelő sötétbarna szempárral kapcsolatot
létesíteni, nem tudott őszinte és büszke nőként szembe kerülni vele.
Végtelenül gyengének és elcsigázottnak érezte magát, csak egyszerű
kérdésekre akart bonyolult válaszokat adni, tőmondatokban, semmi nagy
odaadást, semmi lenyűgözött ál-álarcot tartva halvány arcbőre és
szentjánosbogarakat kergető szivárványhártyája elé. Csak maga akart
lenni, csak őszintén akart élni.

De ahogyan az egymástól távol töltött időben kristálytisztán
megfogalmazta magának: aki elég, az elég, az legyen a napkorongot idéző
parázs, a világ legszürkébbjét omlasztó hamu, a leghúspirosabb valóságot
idéző vadmagány! Ne akarja őt újra és újra emlékeztetni gyermekként
álmodott képekre, Istentől kapott áldásokra, csokorba fűzött tehetségre!
Ne kötelezze nagyságra, inspiráló kényszerekre, ne akarja megláttatni
vele a saját fényét! Ehhez igazán semmi, de semmi joga nincsen.

Az erő kezdett újra visszatérni gyenge karjaiba és jeges esőtől vizessé gyengült szívébe.
Tudta, hogy itt az idő.
A fiatalkorában, egy bőr ülőgarnitúrán elkövetett gyilkosságra öntudatlanul emlékezve, most sem számított ellenállásra.

Csakhogy megtörtént, amire valóban egyetlen pillanatra sem számított.
Kevéssé finom kis koponyájában, a másik neműeket oly hatásosan magához
vonzó szőke fürtök alatti gondolatkötegek számtalan kombinációban
futottak végig, hol sebesen, hogy kissé lomhábban, de soha egyetlen
egyszer, egyetlen vérvarázsos álmodozás során sem született meg az a
valójában igen logikusnak tűnő elképzelés, hogy a férfi a szíve felé
kegyetlenül támadó kés útjából kitér és erős karjaival földre
kényszeríti. És mégis megtörtént!

A váratlan fordulattól teljes zavar uralta el, vadul zihálni kezdett, s
testének minden pórusán kiült az édeskés illatot árasztó veríték.
Képtelen volt gondolkodni. Képtelen volt bármit is tenni vagy testének
bármely akaratlagosan működtethető izmát cselekvésre bírni. Menekülni
sem akart, csak elesett rongylényként a nedves kövekhez tapadva várta a
folytatást, a megkönnyebbülést hozó véget.

A férfi pedig lazán és könnyedén, egyik kezével megtartva a gyenge női testet, a másikkal finoman elkezdte kibontani öltözékét.

A
méregzöld ruhával kezdte, a magát egy mozdulatra megadó cipzárral, s az
ébenfekete selyem fehérneművel folytatta. A mozdulatai gyengédek
voltak, és figyelmesek, szinte simogatóak. A cipővel nem kellett
bajlódnia, hiszen mezítláb érkezett.

Mikor végzett, s ott feküdt alatta anyaszült meztelen, a csupán egy
finom kis nyaklánccal ékesített szerelme, elengedte a nőt, hangtalan
csókot lehelt szemöldökei közé, majd felállt, hogy a félhomályban
megkeresse és felvegye a korábban méterekre hajított egyszerű
konyhakést, majd megindult kifelé a barlangból, vissza sem nézve.

A nő még sokáig ott feküdt és zokogott.
Éjfélre járt az idő.

szeptember 20, 2010

zöldélet


Mindannyian hiszünk egy megváltó állapot sarjadzásában,
hogy pupillánk tágulását nem ördögi fortélyok, hanem magasztos önátadás szüli
majd napvilágra, de képtelenek vagyunk szembenézni a bányák és barlangok mélyén
légtelen vulkánként feltörő társtalanságunkkal. Teljesen jól érezzük magunkat a
mai napi káoszálmokban, keretet és szabadságot adunk kiürült létezésünknek, de
a gyökerek feléd rejtett százszorszépféle sokszorozódása értelmet ad a
karmánkban rejlő karikatúrának? Ki meri kimondani a végtelent, ki tud a
tükröddel szemben párhuzamos tükröt állítani simává törés nélkül? Miért nem
tudsz a földön lágyan-álmatagon elterülve igent mondani életeken át tartó,
pótot pótoló cselekvések helyett? Minden tett csak menekülés a menekülés elől,
minden kopasz sarjvirágban ott van az eleven mámor ígérete, de napról napra
őrülő, szögekbe kényszerített ízeid felett a hatalmat senki nem tudja
birtokolni, csak te. Neked viszont eszed leghalványabb ágában sincs értelmet
álmodni, egyszerű szavakat hallgató fülekbe sikoltani, hisz a tökély olyan
képsivársággal szembesíthetne, amelyre még nem vagy felkészülve. Még
irtózatosan pici vagy.

Vagyok.

De ha megérek rá, a
legéletteltelibb vörösnek adok majd Életet.

Addig maradok pici, éretlen

és nagyon zöld.

szeptember 17, 2010

Ruszki “romantika”

“akikkel sohasem ismerkedett meg; csak elsuhantak
mellette, és egy-két napig a veszteség reménytelen érzését hagyták maguk után,
amitől a szépség azzá válik, ami: az arany mennyországgal szemben álló távoli,
magányos fa; fodrozódó fény egy híd belső ívén, olyan dolog, amit teljesen
lehetetlen megragadni” Vladimir Nabokov – Nevetés a sötétben

Imádom az oroszokat. Az íróik
közül sokan valami plusszal vannak megáldva, valami olyan lenyűgöző, romantikus
realizmussal (az okosok egyébként ezt modernizmusnak nevezik, milyen jó, hogy nem vagyok okos), elképesztő léleklátással, hogy csak veszem a nagy (és irigy)
levegőket a soraik láttán. Úgy játszanak a szavakkal, hogy fogalmad sincs,
miről olvasol, mégis testedet rázóan zokogsz.

Ha
valaki Nabokovot tervez a kezébe venni, ajánlom szíves figyelmébe a Lolitát, mely
egy felnőtt férfi és egy tizenéves kislány hátborzongató, és mégis
gyönyörteljes kapcsolatáról mesél. Ha ezek után elnyerte a tetszést, lehet
falni a könyveket, hiszen az Európa Könyvkiadónak köszönhetően már számtalan
darabot olvashatunk magyarul is. Engem személy szerint az Ada tett
Nabokov-függővé, de nem ajánlom első olvasmánynak, terjedelme és fajsúlya okán.
Második-harmadiknak viszont kiváló.

Üdvözlöm
a Veeneket!

szeptember 17, 2010

Olaj

A
napraforgók barnára hervadtával keresem a Mestert, a törött szívedet, ahogy
elérhetetlenül csüng töprengő tekintetem régen elmúltat idéző, kalapos
öregurakon nyugvó malmán. Soha ki nem mondott szavak az éjszakába szenvedve
szülnek hamis kétséget, de a formáló erők papíron áttetsző szobamagánya még a
bontvány-maradvány halmokkal körülvett zöld párnadombokon sem nyer értelmet.
Szeretném hinni, hogy cinikus árnyvilágom nem fedi be örökre az általányos
kétségbeesést.

Fájni
akarok.

Érezni.

Élni.

És Téged, Te ismeretlen arcú, világító szemű kősziklajövevény

Egyszer, úgy hiszem

Szívemből foglak szeretni

szeptember 10, 2010

Nagyon.

Gyújtogatásra született
ujjaid

Felsértették a halálra
radírozott papírt

De nekem rózsaszín
üresség kell

 

És ebben a csodás
szóban

Akarat és szeretet
között is

Két dallamos L betű van
egymás mellett

 

 

És nem gyönyörű az éj, mert nem vagy itt, de csodás, mert
akár itt is lehetnél. Ha. Ha akarnánk, ha szeretnék, ha nem ócska girbegurba
rajzokkal törődnénk. Tudom, ahogyan említetted, hogy attól válik mindez
meseszerűvé, hogy nem tudom egyenes vonallal kitölteni fűzöld mérgedet, de
egyes egyedül a torkomnak támadó sóval borított savasság elég-e az
elégtételnek?

 

Várom a pillanatot, ahogyan Te is, hogy az esőben állva ne
csak énekeljem torkom széjjelszakadtából hamiskásan csengő keleti álmaim, újjá
varázsoló, felébresztő lényegem, hanem közösen kimondott vágyainkat
(félelmeinket) tudjam majd érdek nélkül figyelmen kívül hagyni.

 

Eljön majd az a fényes és jó nap, mikor a jó és fényes Nap a
hátunkra simulva énekli gyermeteg kacajjal, lágyan s lázasan tátogva – s persze
soha nem hamar, hangtalan -, hogy nem igenek és nemek között botladozunk sután,
hanem teljes szívvel szeretve éljük a Játékunk, bűvös szavakkal és bőrünkön
mintákat ütött tűkkel a múltunk mögött, hogy

itt a Jó és itt a Fény, és szeretlek, és

 

nagyon.