Archive for augusztus, 2010

augusztus 23, 2010

Emlékek

           

                A mai
napon már megint megérte felkelni, mert rájöttem, vagyis egy bizonyos mélységében
kikristályosodott, hogy az emlékek arra valók, hogy elfelejtsük őket.

                Nézegettem-olvasgattam
az írásaimat, a csodás internetes keresőoldalak segítségével rájöttem, hogy
képes vagyok prózaversek és szómontázsok megalkotására, írogattam a kis
jegyzeteket és ihlető neveket a margóra, hogy valami struktúrát és értelmes(ebb)
jelentést adjak a dolognak, meg lehessen villogni a brutálisan mélyre szántó
világommal, de az eredménye eddig csak egy kemény cinizmus-indukált fejfájás
lett. Tudjátok, az a fajta, amikor könnyeket fakasztó röhögő görcs kap el a
legfélelmetesebb és legcsodásabb gondolatokra egyaránt, és feltétlenül abba
kell hagynod, amit csinálsz, majd egy kis fejszellőztetés-mozgás után újra
nekiállva a dolognak egyre rövidebb idő után áll be az előbb lefestett állapot.

                Eddig
azt hittem, hogy ezt az érzést csak a vizsgaidőszakok, (esetleg egy nagyobb
beleéléssel előadott szerelemillúziókban bővelkedő önsajnálat, „szerelmi bánat”)
tudnak hozni, de most szembesülnöm kellett egy újabb forrással. Mégpedig a
masszív emlékezéssel!

                Jómagam
a tapasztalás (és a kiélés és megélés és gondolatban rakjatok  ide hasonló szavak sokaságát) feltétlen híve
vagyok, ezt fennem hirdetem is, meg eddig is tökéletesen (legalábbis
elméletben) tisztában voltam vele, hogy nem szabad átesni a ló túloldalára, és
élni is kell, nem csak érteni, amit éltem korábban, de azért ez a fajta érzelmi
sokkáradat egész váratlanul ért.

                Gondolkodom
rajta masszívan, hogy mi lehet az oka ennek, hiszen egyébként is szoktam kellemesen,
olykor bágyadtan, néha intenzívebben nosztalgiázni a korábbiakon. És
rádöbbentem, hogy én nagyrészt csak az érzéseket szoktam felidézni, az
eseményeket kevéssé! Persze most sem változik a véleményem arról, hogy az előbbiek
messze sokkal jelentőségteljesebbek, de az emlékezés lángjának magasabb,
valóságosabb fokra pörgetéséhez mind a kettőre szükség van! És nekem ez eddig
hiányzott. Most viszont bekövetkezett.

                Viszont
ha túl sok információ halmozódik fel egy egyébként véges kapacitással
rendelkező elmében, akkor zűrzavar keletkezik. A kikristályosodott, leülepedett
része a tapasztalatoknak szükséges, másképp nyilván értelme sem volna az
életünknek, de nem véletlen nincs benne minden a tudatunkban aktívan . Nem
bírnánk elviselni.

 

                Újabb
ok, hogy ne éljek a hipnózis terápiával és az LSD-vel.

Reklámok
augusztus 23, 2010

Unalom-alkotta.

 

                Legenda
vagyok a saját házamban. Milyen kéjes önmulattatás ez. Önmagam önös önző
mulattatása, múlattatása, múlttá, elmúlttá mulasztása. Lehet ennél szebbet
kívánni egy ilyesféle éretlen lelkű kis valakiknek? Lehet gondolni apróra
méretezett emberöltők ördöggé tömörödése okán olyasféle egyensúlyélményekre,
melyből hiányzik a testek valóságossá formált lehelete. A por puha, a kavics
sebez, a homok homorú fulladást hoz egy másik félő teke ujjbegyeid
szétdurrasztó felületén. S mert felültél, rád omlott a legbányább barlang fala,
és csengettyűszóra várva vetted a levegőt. Beléd karmolt akaszkodása a
napfényben ragadóssá párolgott kávéscsészére emlékeztet. Játszmákat és
kapcsolatokat keresünk, birtoklunk, és nyakunk köré álomláncokat faragunk, de
nekem szent meggyőződésem, hogy az emberiség jelenlegi színét-szagát nem a
fejlődés iránti vágy, hanem az unalom hozta meg. Kicsiben és nagyban alkotunk,
feketék és narancssárgák vagyunk, egy hajtincset csíkokba halmozunk, de tudod,
azért mi a világgal tényleg

 

                őszinte
szerelmet álmodunk.

augusztus 21, 2010

Kapu.

               

Végigtekertem úttalan, parttalan,
szabadságtalan, a fintorokat a tejszerűen elvillanyozódó, otthont ábrázoló ég
mellett és lehettem volna egészen jól is, ha nem vonzott volna az álombeli
álmokat ígérő sötét terem sarkantyú alkatú sarlója. A halott, zöldes árnyalatú
élőlényeket a napfény és az univerzális hiány kékké varázsolta, de a földig érő
fáradtság sem hagyta, hogy a szemed hullámokat s sóvárgóan pillantott
folyamokat idéző fénye át ne sugározzon hosszú órákon át a létem szűkre
szabott, szabatos termébe. Irányított játékokat játszunk, féltünk, mert félünk,
s a lejtő falához szorított csuklód is csak szeretetem sebzi véressé, de
megmenekültem, mert megmentettelek.

                Hazafelé
menet két csepp között láttam egy a színemet idéző kaput, mely bágyadtan
állt a semmiben, várva, hogy kerítés épüljön mellé, de addig csak egy vékony,
árammal átitatott drót van mellette, fájdalommal ijesztgetve az őt
megérintőket.

                Engem nem érdekel, hogy mi
történt veled.

                Engem az érdekel, hogy mit
éreztél akkor.

 

 

és hajnalban arra ébredtem, hogy pillangók foglalják el a testem helyét

 

augusztus 15, 2010

szem-telen


izgalomérzés, sápadt lüktetés

homályos talány, bármi lehetnél

bárhova mehetnél, bárkit szerethetnél

beléd omolva hanyagul

most én mégis

csak nézem a foltokat

az arcpírod felett

tágult pupillákat, feszült figyelmedet

ahogy utánozza

a felkelő hajnali napsugár

augusztus 12, 2010

választ-ás


mi vagyok én?

test, szabadság

csontok ócska zátonya

hamarrá égett szívszaporulat

kenhető átok-áldott semmilyenség

puha, vízbe mártott zöldes kanyarulat

 

(s ha egyszer veszek egy nagy levegőt,

tán megtudom a választ is,

hogy soha)

augusztus 10, 2010

Akarni.

               

                Találtam két tavat, melyek vizei
közötti távoli kapcsolat megteremtése új perspektívákat, még szívélyesebb
látószögeket adott a szürke nyári napoknak. Réteken és mezőkön átívelő
áramlat-élmények dobogtatnak, és a verbalizálás legalább annyira teljessé tesz,
mint egy égett combnyak darabokra tördelése. Szeszélydombok fúrják az oldalam
izgalommá, édessé álmodott, annyira, de annyira nem szeretett testeket kívánok,
beletúrnék a hajadba, ha volna mibe… De csak buta, fénylő kockák darabkái adják
utoljára tudtomra, hogy létezel. Szőke szavaid megbilincselnek, és tudom, hogy
nem tudod, és értem, hogy érted, hogy érted ma meghalnék.

                De
élni nem tudok.

                Pedig
első pillantásra tudtam, hogy tudni fogom, hogy te kellesz.

                De
elcsábított a testmagány.


 És
azt szeretném, hogy tudd, hogy még soha senkit nem akartam ennyire

                akarni.


augusztus 4, 2010

Smaragdmagány.

 

Bár lennék csalogató csóva

Smaragdkönnyek kormánya

A mennynek érintése

A naperdők ára

 

 

Bár ne volnék fagyott lom

Cetlikre rajzolt talány

Megégett, hólyagos félelem

Kardokkal álmodott halál

 

 

Spirálban ívelve, a miérteknek háttal, a fordított szavak rokkahangú
kísértése

Egy újabb fondorlatos menekülési útvonal

A művészre álmodott magány elől

 

augusztus 2, 2010

Szépség és vér Palahniuk-módra

Ugye láttátok a Harcosok Klubját? Nem? Nézzétek meg. David Fincher rendezte.
És ugye olvastátok a könyvet, aminek alapján készült? Nem? Chuck Palahniuk írta.
Zseniális, úgy, ahogy van, persze lehet kritikával illetni, hogy nihilista, de igazából van benne valami csendesen sokkoló romantika.

Mint ahogy Palahniuk Láthatatlan szörnyek című műve is hasonló jelleggel bír.
Bemész a könyvesboltba, meglátsz egy kettévágott arcú Barbie babát a borítón, és érdekelni kezd, hogy mi van benne.
Mondják, hogy Szex és New York keverve Bret Easton Ellis (Amerikai psycho) világával, meg hogy ez a női Harcosok Klubja.
Szerintem pedig mindezeken túl magával ragadó, abból a letehetetlen fajtából, elgondolkodtató, és a gondolataidra elektromos áramként hatva vonz árkon-bokron, és számtalan gyógyszeres dobozon túl…

Megéri elolvasni.

augusztus 1, 2010

Éjszakai busz.

               

                Egy
újabb meg nem élt tapasztalat. Megint mondhatnál igent az éj legfagyosabb
tapaszát motozó táncokra. Látod a fergeteges hajú felleget, a csokoládészín
csodát, az elérhetetlen néma talányt (és hidd el, nem attól lesz szép valami,
hogy titokzatos), a tökéletes szavakat és dallamokat mormoló apróságot.             

                Megihletetten
élni, Igazakat alkotni, szépséget nem alávaló lajstromba venni… Szentebb és
magasztosabb célokat hol találhat egy ilyen kis strasszhölgy? Ne olvass
hullámhegyeken, ne téveszd össze az ajkaid körül olyan lágyan sebző simogatást
az Ő érintésével. Egy nő nem attól nő, ha a földhöz szorítják. Ő a csillagos
eget kémleli. Referenciapontok, unott talánok…            

 

                De
az éjszakai busz végállomása ezeket is csúnyán elvágja.

                Kegyetlen
szabó az élet.