Csoda nélküled.

 

            Hazafelé tartottam, elcsigázva, álmodozva. Az izmok ugrástól és aszfalttól terhelt ólmos közönye kezdett egyre
feljebb kúszni a tudatomba, elnyomva, és mégis megcsapottan felerősítve azt a
mától oly távol került, egy vagy akár messze évek mértékébe húzódott ábrándot,
hogy csókolom azt a fullákoló-fullánkoló, csendessé imádott szádat, és szemed
tornyokat visszatükröző, alkonyatokat is éberen váró, a fényt
kétezer-kétszázhuszonhárom felé szóró bogara a másodperc töredékére előbújik a
ráncos, könnyterhelt pilláid alól és megkívánja fodrozódott életem…

               A kerítések és temetők szöges
drótjai és kéken világító hullámszobrai között pedig megláttam őt. Vörös volt
és kedves a tekintete. És csak jött utánam, réveteg hangon utánozva a már csak
éjjelenként, izzadt kis ketrecszobákban előtörő neved, és olyan magánnyá
fagyott a tudat, mint még soha, és olyan értelmetlenné vált minden csoda, hogy rá kellett jönnöm,

               légtelen
mellkasom a poros országútra s halott hüllők testéhez szorítva, hogy

 

               a csoda létezik csodálat nélkül.

               De a csoda nem létezik

 

               nélküled.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: