Archive for március, 2010

március 21, 2010

leppk-e.

ne hasson rám e furcsa fény
ne érjen égbe szent neved
ne pazarold pillangónyi szirmaid
mert az élet úgyis eltemet

és te ott maradsz
nagyon, nagyon
egyedül

A Pillangó
gerince

végigsüvít én összenyomorított
csigolyáimon

gyógyíts meg

ha végleg
elhiszem

hogy a Napot

többé már nem látom

Reklámok
március 21, 2010

Miért.

Mi a baj velem? Mi e kegyetlen álmokat oltogató hallhatatlan ifjúság oly édesen agresszív anyaméhyni gyilkossága, mi nem hagyja ablaknyira telt tagjaimat széltében-sebtében megrajzolt margók rendszerűtlen vonalainak sűrűjén kívül haladni? Minek e göcsörtös betűk, melyek tejfogaidért könyörgött ajándékodat sem hagyják oly gyermetegen élvezni? Minek a hatodik szám iránti fájó vágyakozás és a távolodó fényekkel teli undor?
Én nem kértem, én nem ezt álmodtam, léptem-libbentem-elestem, és a legművibb anyagú parányi földön, ott a rongypadlón fetrengve, minden izomrostom gyönyörgörcsösen feszítve sem nyugszom bele a legtisztább igazságba,
hogy a fény oda is leér.

március 21, 2010

A Gyíkkirály mondta.

"Some of the worst mistakes of my life have been haircuts."

Gy.k.: JM

Ennyi.

március 14, 2010

Árnyalatok.

Szívesen hangoztatom, hogy az egyik, és leginkább filozófiai síkon kimondott (tehát a gyakorlatban kivitelezhetetlen, de roppant hangzatos) célom, hogy megmutassam az embereknek, legalább néhánynak, ahogyan a szivárvány hétszer végtelen színét én látom. Vagy legalább egyet ezek közül.

Megnyugtat, hogy más is ezt teszi, elgondolkodtat, ha sokkal jobban és erőt ad, hogy van, akinek ezt mutatni sem kell.

Tudjátok, mert látja magától.

Mint például Pia Ulin fotográfus:

Mintha az Ikea lenne Marla Singer fő szponzora.

Minden hiába, akkor is itt szeretném kezdeni a reggeleimet, hosszabb távon. Vagy talán mindezért?

Káoszban a rend, zajban a csend…

Elvégre is, tényleg a "kontraszt az, ami életben tart".

Forrás: http://www.piaulin.com/
Néder Melinda – nagyon szeretjük

március 14, 2010

A Kérdés.

        
Tegyük fel, hogy létezik egy szürke szakállú, bölcs öregember,
aki a felhők felett, aranytrónon üldögélve dönt az univerzum sorsáról, jókról,
rosszakról, ismered a történetet, a szokásos. És tegyük fel, hogy hiszel benne.
És ha már itt tartunk, tegyük fel azt is, hogy valami végtelen nagy kegy vagy
szerencse folytán megadatik neked, hogy szemtől szemben állj vele, és feltehess
egy kérdést, mely után kedvedre folytathatod előzőleg megkezdett
tevékenységedet. Igen, igen, arra gondolok, hogy ha úgy óhajtod, akár túl is
élheted a találkozást. Szóval. Mi lenne a kérdésed?

        
Őszintén?

        
Nincs mit veszítened.

        
Azt, hogy… „szeretsz engem?”

        
És ha igen a válasz?

        
Úgy a végtelen szabadságba fogok belepusztulni.

március 13, 2010

Független kalandok.

Egyszer, 15 éves koromban, mikor háromszínű tornacipőben, lila hajjal,
neccharisnyában, szakadt miniszoknyában, kutyalánccal az oldalamon (igen, ezt
így mind egyszerre) baktattam hazafele az iskolából, egyszer csak arra lettem
figyelmes, hogy az egyik autóból hangosan üvölt valami nagyontucctucc zene,
amit én elvből utáltam. Ezzel még nem is lett volna baj, legalább
gondolhattam masszívan a diszkósok sablonos világára (bezzeg én milyen
egyedi vagyok, hah!). A probléma csupán annyi volt, hogy ösztönösen elkezdtem
lépkedni a zene ritmusára. Persze mikor ez tudatosult, nyilván roppant mód
felidegesített, úgyhogy az út hátralévő részében (már az autótól
hallótávolságon belülig) minden igyekezetemmel azon voltam, nehogy véletlen még
egyszer szinkronban lépjek ezzel a förmedvény gépi valamivel.

              
Akkor még nem jött át az a meglehetősen fontos tény, hogy a függetlenítés nem
egyenlő a függetlenséggel.

              
Amitől szabad vagyok, ami nem köt láncba, abba semmilyen formában nem fektetek
energiát.

 

              
Hogy ezt miért is mesélem el?

              
Mert noha évek óta rajongója vagyok a Lewis Carrol által leírt világnak, az
utóbbi hetekben újra vad Csodaország-lázban égek, ami még a Tim Burton-féle
film megnézése előtt kezdődött (és azzal lépett a plató fázisba), de nyilván a
várakozás izgalma hozta a hangulatot.

              
 A minap ötlött fel bennem, hogy megosztok pár, általam egészen jól
értékelt képet a témával kapcsolatban, de rögtön be is ugrott, hogy jaj, de ne
már, ne legyél divatmajom.

              
És ez kis híján meg is akadályozott, míg eszembe nem jutott a fent leírt kis
séta.

 

              
Szóval itt van pár kép, nem divatból, nem is ellene, hanem csupán mert élvezhetőek.

 

              
Szerintem.

Ha nem lennék szerelmes a vízbe is tündérinek tartanám, így meg csak nagyon kéknek.



Fehér, macija van, és teázik.
Én meg pillegek a szoknyája láttán.

Zöldzöldzöldzöldzöldzöld –> a kép. Elfogultelfogultelfogult –> ez meg én vagyok 🙂

A csodák ott hevernek a lábaink előtt.

És ez egyben konklúzió is, de nem a fentebb leírt bevezetőé, hanem a képvilágé. Is.


Forrás: deviantart.com
dalaiharma.deviantart.com
monalice.deviantart.com
bqzz.deviantart.com
toolost.deviantart.com

március 10, 2010

Szélmalomharc

Parttalan vonzódom szavakhoz, legszebb szerelmemet az égben élve sem tudnám megmutatni Neked azt a végtelen mennyiségű ábránd-színt, mely kakkukfű-nyulak illúziónak halmait hozza hullámozva spirálba. Odaadhatunk mindent a semmi áráért, fekete italok soha el nem lihegett cseppjei felett kergetünk harang alakú leveleket, de tudod, megint ugyanazért a melegen sokszínű plédért ültünk a folyosó füstös sötétjében.
Féltékenységért imádkozunk, és maga a Magasztos töri pilláinkat jéggé, de tudom, hogy sikítani fogsz majd a színért, mely guggolva hajladozott a kupányi szobrok naplementéjében.
Huszonhárom tornyú sárga szöcskék lebegnek ezüst kontúrú lábakon, és olyan végtelenül tudnám tisztelni a szabadságod, ha nem halnék bele.
Kényszeredett, megmutatott, áthatott valóságok is bohócos magányt szülnek.

És szomorkodom, de…

kérlek Titeket, sohase mondjátok el a Don Quijote végét.

Hadd álmodjam, hogy küzd még Dulcineáért.

március 8, 2010

Kedves Télapó!



Megígérem, hogy jó
kislány leszek, minden nap kétszer fogat mosok, a számonkérés előtt több nappal
elkezdek tanulni, szorgalmi időszakban is, nem bántom a testem, iskolaidőben nem járok bulizni, adok a
hajléktalanoknak és a zenészeknek aprót, az ébresztőre elsőre (de legalábbis
másodszorra) felkelek, felveszem a telefont, vagy ha nem hallottam, akkor is
visszahívom, minden második héten kitakarítom a koliszobát, és mosogatni is
fogok minden étkezés után, nem űzök passzióból önsajnálatot, nem vasalom túl
sűrűn a hajam, végre lemegyek megnézni milyen az itteni, sokkal olcsóbb
aerobic, a saját ennivalóm eszem, ahelyett, hogy pizzát rendelnék, időben
visszaviszem a könyvtárba a könyveket, napi maximum 2 kávét iszom, és itthonit,
nem boltit, és irtó kedves leszek mindenkivel, csak kérlek…


hadd fessem zöldre az eget.

március 7, 2010

titkos ? múlt –

Elmondom
a legszebb titkot, amit a vonaton belekarcoltál mámoros másnaposságodba. Mondd
el a senki leghangosabb zúgásának, az Éden legvéresebb meséjének. Kalapos
szemüvegek ölelése adott füstízű pofonokat, de nem menthetted meg legjobb
barátod a gyűlölettel. Ne hidd el a lehetetlen őrületnyi motyogását, ne guggolj
kicsi óriássá a Legnagyobb alatt. Várakozz felszabadító tengerszemekre, és
emlékezz élésen, hogy a bogár gerince már rég eltűnt az égről, még ablakok
előtt hullámzóan folydogáló álmok mögött is. Semmi sincs, ami összetörhetné a
legzöldebb mosolygást. Talán csak a legolcsóbb bor kókusztapintatú látványa.
Talán csak a tény, hogy nem táncolunk a világ végére. Talán csak a kiszakított
emlék, hogy valaha szerettél
.
március 6, 2010

bolond kalap.