Mennyire? – és megint csak a kérdést keresem.

Mennyire? Mennyire tudnál nemet
mondani az életedre? Mennyire tudnád semmibe venni eddig eleve elrendelt
értékeid semmitmondó halmazát? Mennyire tudsz egy sötét folyosón kéken csillogó
magány tüzébe narancssárga borfoltokat elegyíteni? Felteszem a csupa érzékletességtől
ámuldozó kérdésem, de csak egyetlen szó ütközik a tudatodba. Álmodtál magadnak
egy világot, egy arcot, megannyi számtalan gondolatot, de valóban erre van
szükséged? Valóban arra ébredsz, amiről sötét óráidban számtalan pártfogolt
képzetet ébresztettél világra? Nem tudom, hogy látod-e magad leplektől
fakultan, egyszerű mosolyokba révedve élni élesen. Milyen kérdésektől, milyen
gondolatok, eszmék árnyában vágnád bőrödbe a halálos értelmetlenség szúrós
szirtjeit? Egyszerűség, metaforák, álművészi kinyilatkozások között is tudod,
hogy ez az egész egy csupán vérre menő gyakorlás? Az életedbe kerül, szépséges
leckéket ámulva marsz hosszanti csíkokat érintetlen bőrödbe, de magad is
tisztában vagy a múlandóság értéktelen perceivel? Vagy ez az, ami valóban
végzetet téveszt világra? Ennek van pár álságos pillanatra némi jelentősége?
Nem tudod a választ, de keresed a kérdést, szüntelen próbálod hamuszín parazsak
mámorát szívedbe törni.


Szánlak, de látom a vigaszod.

 

Ha ott állnál a Magasztos színe előtte, mi lenne a
Kérdésed? Próbálnál színlelt darabokkal átható igazságokkal dobálózni, vagy
rátalálnál saját valóságodra? Kívánom az újra kattanó zár ujjaidtól fehérre
nyomott lapjait kerek terekbe burkolni, de a fekete éjfél mindent
elérzéstelenít. Újabb kortyok között várod a soha el nem érkező csilingelését,
és éberré sikítva irigykedsz mások körtáncát ámulva. Úgy tennék kérdőjelet
minden felszínes mondatom végére, de az alapvető kijelentéseket is kegyetlen
háborúsággá szeretkezed. Elbűvölt hálókat könyörögsz holddaloddal szinkronba,
és puhatolózol leesett csikkeket markolászva. Lila alsótested kemény tapintatai
sem tükrözik izzadttá fényült lényedet.


Bár lennél. Bár kérnél. Bár lényegülnél valóvá.

 

De Te a szabadságot álmodod, s megkötött kezeid
felett rebegsz mégis szenvedélytelen hálaimát.

Úgy imádom a mosolyod. Úgy égetném legalább ketté.

 

De acéltapintatú falad selyemburkolata oly párássá
varázsolja egész létezésedet.

 

Szeretlek, és ennyi elég.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: