Archive for február, 2010

február 28, 2010

vízcseppörvény

s azért teszed ezt, hogy elhidd
több vagy, mint bárki más
nem csak egy egyszerű, barbár
ecsetvonás
mit eltörölhet bármely
egyszerű eső
mélyből feljövő
örömmel oldódó
színtelen, szagtalan
törvényed nem ismerő
vízcseppörvény

Reklámok
február 17, 2010

Mennyire? – és megint csak a kérdést keresem.

Mennyire? Mennyire tudnál nemet
mondani az életedre? Mennyire tudnád semmibe venni eddig eleve elrendelt
értékeid semmitmondó halmazát? Mennyire tudsz egy sötét folyosón kéken csillogó
magány tüzébe narancssárga borfoltokat elegyíteni? Felteszem a csupa érzékletességtől
ámuldozó kérdésem, de csak egyetlen szó ütközik a tudatodba. Álmodtál magadnak
egy világot, egy arcot, megannyi számtalan gondolatot, de valóban erre van
szükséged? Valóban arra ébredsz, amiről sötét óráidban számtalan pártfogolt
képzetet ébresztettél világra? Nem tudom, hogy látod-e magad leplektől
fakultan, egyszerű mosolyokba révedve élni élesen. Milyen kérdésektől, milyen
gondolatok, eszmék árnyában vágnád bőrödbe a halálos értelmetlenség szúrós
szirtjeit? Egyszerűség, metaforák, álművészi kinyilatkozások között is tudod,
hogy ez az egész egy csupán vérre menő gyakorlás? Az életedbe kerül, szépséges
leckéket ámulva marsz hosszanti csíkokat érintetlen bőrödbe, de magad is
tisztában vagy a múlandóság értéktelen perceivel? Vagy ez az, ami valóban
végzetet téveszt világra? Ennek van pár álságos pillanatra némi jelentősége?
Nem tudod a választ, de keresed a kérdést, szüntelen próbálod hamuszín parazsak
mámorát szívedbe törni.


Szánlak, de látom a vigaszod.

 

Ha ott állnál a Magasztos színe előtte, mi lenne a
Kérdésed? Próbálnál színlelt darabokkal átható igazságokkal dobálózni, vagy
rátalálnál saját valóságodra? Kívánom az újra kattanó zár ujjaidtól fehérre
nyomott lapjait kerek terekbe burkolni, de a fekete éjfél mindent
elérzéstelenít. Újabb kortyok között várod a soha el nem érkező csilingelését,
és éberré sikítva irigykedsz mások körtáncát ámulva. Úgy tennék kérdőjelet
minden felszínes mondatom végére, de az alapvető kijelentéseket is kegyetlen
háborúsággá szeretkezed. Elbűvölt hálókat könyörögsz holddaloddal szinkronba,
és puhatolózol leesett csikkeket markolászva. Lila alsótested kemény tapintatai
sem tükrözik izzadttá fényült lényedet.


Bár lennél. Bár kérnél. Bár lényegülnél valóvá.

 

De Te a szabadságot álmodod, s megkötött kezeid
felett rebegsz mégis szenvedélytelen hálaimát.

Úgy imádom a mosolyod. Úgy égetném legalább ketté.

 

De acéltapintatú falad selyemburkolata oly párássá
varázsolja egész létezésedet.

 

Szeretlek, és ennyi elég.

február 15, 2010

Nélküled nem

Katarzisok
között törnélek szét a valóságba álmodó magányával egyetembe. Zöld szerelmeddel
mártogatod gyönyörtelen szabadságod. Mennyire kötnéd magad csak egyetlen
szeretett önsimításodhoz, de karmokat érzel minden táncos olvadásban. Tanácsaim
szüntelen leperegnek. Az életed elveszik, értelmetlen. Szánalom süvít minden
sarkon. Szánlak, szánlak, szánlak.

Te ***.

 

Pazarold el idődet széptelen magánnyal

Törd össze szívedet hajnal hasadtával

Végtelen mard tőrbe gyökértelen léted

Álmodd, hogy bús végzet ölel majd téged

 

 

Felrobbansz, érzed, ahogy a színkavalkádnyi energiák
olyan szétszórítóan düllednek a véredben. Sóhajok hagyják el elomló tested,
önsajnálat süvít végig mindeneden. Szavak sűrű erdejében égetnéd él a lényed,
de nem adnád magad a semmiért. Annál fentebb, végzetebb álmokba fagynak a
gyűrűtől merev újaid. Hóba ugró magányod fejest táncol a fények forgatagába és ezüstruhába
öltözött békák is csak egyszerű gúzsba kötik az alkotást. Korlátoltság, zöld
álmok, lépcsőn lefele süvítő semmilyenség réveszti múltba a mosolyod.

Milyen
szép ez a város.

 

 

Csak
Ő hiányzik belőle.

február 8, 2010

Játék

"Már nem akarom tudni, Hogy ki csinált ipart a zenéből, Már nem akarom tudni, Hogy miben hisz, Aki a hitért öl."

Rágyújtott elmebeteg megalkuvást fogadtál testedbe kávé ízű szívtelenségedben. Nem hallgattál senki selyemálmokat ígérő összepofozására, a háttérben haldokló hegedűhalmod is a legegyszerűbb kifejezése a sugár-vájta lelkednek. Egyszerűségbe fúrnád keményítősűrű ujjaid karmos hajladozását, de tudod, hogy csak egy romlott derekú játékbaba vagy a torony árnyékának meséiben. Nincs szükség számtalan harmatcseppet utánzó kör ismételt lefutására, nincs szükség, hogy magasba ugró tagjaid ernyedten omoljanak a közép felé. Vagy mégis? Talán feladni könnyebb volna az értelmem? Netán belelbújva-oltva-omolva kis sárga lények csókjai között is ott lebegne az arcod? Vagy nem is erről van szó, csak kiadnád, csak hinnéd onnan szíved legégettebb bugyraiból a sötétséged madárillatát?
Nem hiszek neked. Megint csak liliommá sírod hófödte pirosság tavaszba tévelygését.
Olyan sekélyes vagy. Olyan semmilyen. Olyan szép.
Olyan érdektől fakultan, tetszetősen enyém.

és így kellesz, te… riherongya a világnak

Források
Dalszöveg: Ákos
Kép: www.digitaldj.jp www.ld50.hu