Archive for október, 2008

október 31, 2008

[where the scarlet roses kill]

Óh, Te már olyan régen megálmodtad a Szépet. Ahogyan átöleled, érdek nélkül csak lágyakat mosolyogsz, a Vörös eláraszt mindent és úszol, messze el levegő-lebegő világok táncvirágszerű óceánjaiba. Képzeletben nem hiszel semmiben, eláltatott-álmélkodott tengernyi kék szemek, összefonódnak karjaitok a mélyben. Hazugság-játékok másoknak, közötted összekulcsolt puha ajak-szegletedben ott ragyog egy vámpír-vágy-szerű könnycseppje. Nem akarja a magányt, fél attól, ami érthetné, de Te csak ugyanaz vagy, mint az a tenger-lány szerű anya, aki hitt és mosolygott , mert neki csak az kell, hogy hang legyen és fény és közönség, és soha, de soha nem tudta meg, hogy ki volt Elisa Day.

Reklámok
október 26, 2008

The Bangkok Five – We Love What Kills Us

“We Love what kills us
We Live to Bleed
We Love what kills us
And the Mirror doesn’t lie about what it sees

Once you were mine, pretty little thing
But now you’ve taken more shots than Mohammed Ali
Cocaine baby are your starting to fade?
Pavlovian attraction to celebrity

And the beautiful thing about it
Is love will woo you to your grave
And when the paramedics finally get there
There’ll be nothing left to save

Does it hurt the way you want?
Does feel the way you thought?
Is it everything the tabloids said it would be?

No your never gonna make castration squad
But you’re the love doll of the month just like you want
You Got Bolivian courage and American greed
Whacked out on Marc Jacobs at the needle exchange”

október 25, 2008

szélek, félek

a szíved olyan szép

olyan nagyon szép
úgy fognám a kezembe
úgy széttörném egészbe
hinnék én semmiben

beteljesülnék lemondásomban

csak benned, csak benned

az eszem-vesztettül mocskos
gyönyörű-szépséges
porrá hajnalban haldoklón született

álomcsodás túlvilági

tisztaság van
október 24, 2008

Semmelweis Egyetem Gólyabál 2008

Én még sosem. Én még sosem
„postoltam” feketén-fehéren (illetve adott esetben fehéren-zölden) leírott
személyes blogbejegyzést. Igazából a hideg kiráz a gondolatra, ha olyanokat
olvasok, hogy „és akkor fél 11-kor megjelent Pisti, és Kati tökre kiakadt, pedig
igazából Eszti mondta már neki, hogy Árpi tud a dologról” és hasonlók, de ez
alkalommal megtöröm a jeget, átlépem saját korlátaimat (hisz’ korlátok
bármilyen irányba lehetségesek, nem?), és az ígért gólyabálos beszámolót nem
hideg kritikai stílusban és nem is szívmelengető marketing-programszerű
pillogásban, hanem élménybeszámolóként írom, kiemelve azokat a részleteket,
amiket én láttam és amiket én akartam látni. Kérem szépen, szélsőségesen
szubjektív leszek. Legalábbis, próbálok.

Tavaly még gólyaként szemlélhettem
ezt a nem mindennapi eseményt, amit egy ismerősöm úgy fogalmazott meg, hogy
„szalagavató, csak nagyban”. Mivel én különböző okoknál fogva nem élvez(het)tem
a saját szalagavatómat végzős gimnazistaként, meg sem próbáltam ehhez az
érzéshez hasonlítani, inkább úgy tekintettem rá, mint egyetemi éveim ünnepélyes
megnyitására. Rémlik, hogy jó volt a buli, igényesek voltak a programok meg
olcsók az italok, és még a gólyafilm is meglehetősen viccesre sikerült, de
nagyjából ezzel le is zárult a dolog számomra. A háttérmunkáról nagyjából annyi
elképzelésem volt, amennyit néhány barátnőm által a dekor-gebinből láttam.
Tagadhatatlanul nagy munka, de korántsem minden.

A programok persze idén is jók
voltak (PASO, Kaukázus, Besh o droM, bár én egyiken sem vettem részt végig),
most még a Bál témája is leesett (lehet azért, mert megmondták?), ami nem más
volt, mint a történelmi korok. Western Pult, Menza Klub, Aula Söröző,
Koktélbárok, Sörbárok, Borozó, Teaház, Salátabár, Mediterrán sarok, Galéria Klub stb.
Láthattunk szexi bormérő apácákat, karibi-hangulatot idéző kalózokat, Jockey
Ewing-osan whiskey-t adagolgató sheriffeket, sört csapoló fekete sereget,
japánul teát adagoló kimonós hölgyeket és még sok más izgalmatosságot. Nekem a
személyes kedvencem a fotógebin volt, ahol napernyővel-cilinderben indulhattak
holdfényes sétára a lelkes bálozó-modellek.

Idén, immáron instruktorként,
különböző szerencsés véletlenek folytán (pl. jelentkezésnél az a papír akadt a
kezembe) én a Western Pultba kerültem. Akinek még nem volt része abban a
folyamatban, ahogyan egy piásgebin elkészül a Bálra: volt három találkozónk,
ahol csináltunk árlistát, sheriff-csillagot, wanted-es tükröt és számos
hasonlóan mókás és frappáns vadnyugati kelléket. A Bál előtti nap a fiúk
összerakták a pultot, másnap reggel fél 9-től délután 3-ig pedig mindannyian
közös erővel 🙂 kitakarítottuk és kidíszítettük; és nem utolsó sorban
előkészítettük a különböző alkoholos- és mentes italokat.

Én személy szerint hajnali
2-től 5-ig voltam műszakban és megvallva az őszintét, meglehetősen féltem tőle.
Első gebin, piát kell „osztani”, Lilla kicsi, és hasonlók.

Ennek ellenére meg kell
mondjam, hogy életem egyik hatalmas élményeként tartom számon azt a három órát,
amit itt töltöttem, irtó menő bőrminiszoknyás-kockásinges-cowboykalapos-sheriffcsillagos-piroskendős
cowgirlként :). Tóth Jocó volt a főnök, akinek mindamellett, hogy egy irtó
szuper gebint pakolt össze, még irtózatosan hálás is vagyok, mert mikor
elsuhantunk egymás mellett egy-egy sört csapolva, vagy whiskeycolát keverve,
mindig bíztatott és dicsért, aminek leginkább áldomásos hatása az volt, hogy
önbizalomteljesen és ennek folytán hatékonyan tudtam dolgozni (ha adj’ Isten
valaha főnök-szerepbe kerülök, biztosan példaként fog előttem állni).

A műszak végeztével pedig ott
maradtunk még néhány röpke órára pakolni-takarítani, jómagam fél 8-ig, de a
nagylányok-nagyfiúk közül volt olyan is, aki délután 5 körül ért haza. Hát… 🙂

Egy szó mint száz, összehozni
ilyen színvonalasra hatalmas munka. Irtó nagy taps a szervezőknek (és minden
dolgozó instruktornak ;)), mert idén is fantasztikus Gólyabált rendeztek minden
magyar és külföldi gólya és nemgólya számára.

Köszönjük 🙂 (Tapsoljuk meg magunkat?)

október 23, 2008

Hat film, hat megközelítés


„All of life is a coming home. Salesmen, secretaries, coal
miners, beekeepers, sword swallowers, all of us. All the restless hearts of the
world, all trying to find a way home. It’s hard to describe what I felt like
then. Picture yourself walking for days in the driving snow; you don’t even
know you’re walking in circles. The heaviness of your legs in the drifts, your
shouts disappearing into the wind. How small you can feel, and how far away
home can be.

Home. The dictionary defines it as both
a place of origin and a goal or destination
. And the storm? The storm was
all in my mind. Or as the poet Dante put it: In the middle of the journey of my
life, I found myself in a dark wood, for I had lost the right path. Eventually
I would find the right path, but in the most unlikely place.”

„You’re not your job. You’re not how much money you have
in the bank. You’re not the car you drive. You’re not the contents of your
wallet. You’re not your fucking khakis. You’re the all-singing, all-dancing
crap of the world
.”

„Choose Life. Choose a job. Choose a career. Choose a
family. Choose a fucking big television, choose washing machines, cars, compact
disc players and electrical tin openers. Choose good health, low cholesterol,
and dental insurance. Choose fixed interest mortgage repayments. Choose a
starter home. Choose your friends. Choose leisurewear and matching luggage.
Choose a three-piece suite on hire purchase in a range of fucking fabrics.
Choose DIY and wondering who the fuck you are on Sunday morning. Choose sitting
on that couch watching mind-numbing, spirit-crushing game shows, stuffing
fucking junk food into your mouth. Choose rotting away at the end of it all,
pissing your last in a miserable home, nothing more than an embarrassment to
the selfish, fucked up brats you spawned to replace yourselves. Choose your
future. Choose life… But why would I want to do a thing like that? I chose
not to choose life. I chose somethin’ else
. And the reasons? There are no
reasons. Who needs reasons when you’ve got heroin?”

„Of course. The rabbit’s not like us. It has no… keen
look at something in the mirror, it has no history books, no photographs, no
knowledge of sorrow or regret… I mean, I’m sorry, Miss Pommeroy, don’t get me
wrong; y’know, I like rabbits and all. They’re cute and they’re horny. And if
you’re cute and you’re horny, then you’re probably happy, in that you don’t
know who you are and why you’re even alive
. And you just wanna’ have sex,
as many times as possible, before you die… I mean, I just don’t see the point
in crying over a dead rabbit! Y’know, who… who never even feared death to
begin with.”

Sucking the marrow out of life doesn’t mean choking
on the bone
. (…)We don’t read and write poetry because it’s cute. We
read and write poetry because we are members of the human race. And the human
race is filled with passion. And medicine, law, business, engineering, these
are noble pursuits and necessary to sustain life. But poetry, beauty, romance,
love, these are what we stay alive for. To quote from Whitman, “O me! O
life!… of the questions of these recurring; of the endless trains of the
faithless… of cities filled with the foolish; what good amid these, O me, O
life?” Answer. That you are here – that life exists, and identity; that
the powerful play goes on and you may contribute a verse. That the powerful
play *goes on* and you may contribute a verse. What will your verse be?”

„I’m somebody now, Harry. Everybody likes me. Soon,
millions of people will see me and they’ll all like me. I’ll tell them about
you, and your father, how good he was to us. Remember?
It’s a reason to get
up in the morning
. It’s a reason to lose weight, to fit in the red dress.
It’s a reason to smile. It makes tomorrow all right. What have I got Harry, hm?
Why should I even make the bed, or wash the dishes? I do them, but why should
I? I’m alone. Your father’s gone, you’re gone. I got no one to care for. What
have I got, Harry? I’m lonely. I’m old.”



október 23, 2008

a pirkadat előtti óra a legsötétebb?

a víz alatt, a mélyben, csendben
megül szívem dobban, lebben
alkonyatkor puhán széttér
életvágytól csordul két ér

átölelve megfojt a táj
vérrel telt álom-edényed vár
könnybe száradt valóság-éj
nincsen, nincsen, semmi, mi félt

földig térdre halkan hullasz
selyem-ágyból szemed fakaszt
kezek, lábak, csontod fagyott
az életed ma elhallgatod

vele éget benned egy szó
átsejlik, de ne mondd, mi jó
vágyj el, csendben, rejtőzködve
lepke, ne légy már a télre


maradj meg hernyónak tavaszig

október 16, 2008

Bááál


Szombaton Bááál lesz 🙂
Western pultba (is) gyertek jó sokat, hajnali 2 és 5 között dolgozom 🙂

Gólyabál Honlap by Tóthfalussy Dóri, Füge, Mazsi ;))

Beszámoló is lesz, ígérem, a jövő hét folyamán.

október 11, 2008

elromlott á billentzűzetem :D

hállod
Lill üzenete:
 á váginizmu
Lill üzenete:
zörnzű dolog lehet!
m-fkivan üzenete:
micsoda?
Lill üzenete:
ámikor dúgnák
Lill üzenete:
éz hüvelz izmái
Lill üzenete:
begörcölnek
m-fkivan üzenete:
és?
Lill üzenete:
nem birjá kihúzni
Lill üzenete:
 á cávez

október 9, 2008

játszom. Én. Csak. Játszom.


“Színház az egész világ.
És színész benne minden férfi és nő:
Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár
Életében, melynek hét felvonása
A hét kor.

Első a kisded, aki
Dajkája karján öklendezik és sír.
Aztán jön a pityergő, hajnalarcú,
Táskás nebuló: csigamódra és
Kelletlen mászik iskolába.
Mint a Kemence, sóhajt a szerelmes, és
Bús dalt zeng kedvese szemöldökéről.
Jön a párduc-szakállú katona:
Cifra szitkok, kényes becsület és
Robbanó düh: a buborék hírért
Ágyuk torkába bú. És jön a bíró:
Kappanon hízott, kerek potroh és
Szigorú szem és jól ápolt szakáll:
Bölcseket mond, lapos közhelyeket,
S úgy játssza szerepét. A hatodik kor
Papucsos és cingár figura lesz:
Orrán ókula, az övében erszény,
Aszott combjain tágan lötyög a
Jól ápolt ficsúr-nadrág; férfihangja
Gyerekessé kezd visszavékonyodni,
Sípol, fütyül. A végső jelenet,
mely e fura s gazdag mesét lezárja,
Megint gyermekség, teljes feledés,
Se fog, se szem, se íny — tönkremenés!”


// Shakespeare: Ahogy tetszik, II. felv. 8. szín, fordította: Szabó Lőrinc //

Élni: mese. És én szeretek játszani.

október 4, 2008

valaki mellett ébredni

“kerítésen át lábujjhegyről
láttam, ahogyan épp hátradőlsz
a fa alatt egy hintaszéken a meggymagokkal célbalősz
amikor az a papírsárkány az üres égbolton megjelent
videóra vehettem volna, hogyan bámulod a végtelent
a mozgóképeket majd újra nézzük a végén
szemembe fújt hajammal szaladok végig a járdán
lehetne úgy ahogy a moziban is, kezem, kezed a piros karfán
az univerzum, amiről meséltél, biztos nem ezen a helyen lakik
de mindig ugyanabban az órában az ablakom alatt biciklizik”


// Odett és a Go Girlz – Moziba mentem //


Hogy
szeretné! Hogy milyen szép. És olyan végtelenül elmosódóan álmos. Annyira vár
rá, várt rá, és néhány könnycsepp végig fut az arcán és hiányzik neki, de
belefáradt már abba, hogy csak úgy fájjon. Szeret élni. Mosolyogni. Szeret csak
úgy a világban lélegezni. De szeretné, de annyira szeretné, hogy ezek az üres
cseppek ne maguktól fogyjanak el, hanem Tőle. Mert ott van és fut és nem
szól, csak mosolyog, mert talán kellemetlen lenne megszólalni, de
igazán, de igazán annyira jó lenne…

Egyszerűen
untatja. Untatja a lehengerlő megszólalások tömkelege. Az energiától kicsattanó
pörgés-forgás-sürgés-élés-széjjel-repedezés-mert-mert-levegő után kapkodva…
még folytatni sem tudja átütő gondolat-sorait. Megmenthetnéd, ha akarnád. De
tudod, tudnod kell, hogy nem erre van szüksége.

Mert
ő meg tudja mutatni Neked, hogy milyen lehet.

Öld
meg, lődd meg, öleld meg, szeresd.

Vagy
fuss el örökre.