Archive for június, 2008

június 11, 2008

most soha



Lehengerlően Sokoldalú Drogtalanság

 

 

Mert érintettem a bőrödet

És szerettem a testedet

De nem kívántam könnyedet

Hát értsd meg, értsd meg lelkemet

 

Megsebeztem, halott lettem

Éjtelenül, sárban hittem

Angyalok közt földre hulltam

S mámorodért vonaglottam

 

Ha vörös színnel festhetnélek

Szavaim s egy puha élet

Vinne, el, a messzeségbe

De nem táncolok, vérben, érte

 

 

 

Éget.
Éget. Éget.

Annyira
pusztulatlanul. Annyira mesés. Sírsz, ha csak rá nézel. Egy test. Egy éj.

Sóvárgás.
Mosolygás. Megértés. Életlenül éles élés.

 

 

 

Vágyom. Én. El. Soha.

 

Most.

 

Mostoha.

 

Most. Soha.

 

Most. Oda.

 

Most. Óda.

 

 

 

Óda. Oda. Soha.

Soha.

 

Reklámok
június 6, 2008

most mégis…

mit vár az ember egy olyan világtól, ahol még a padokat is úgy építik, hogy elválasszanak minket egymástól?

szerk. (pár órával később): De azért én még mindig Hiszek és Bízok.

június 3, 2008

Mezítláb kavicsokon

Amikor az ember néz, de nem hall semmit, amikor halálra
marcangol az értelem. Érzed azt az átható meleg illatot, emlékeket ébreszt és
nem vágysz semmi másra, csak egy pillanatnyi álomra.

Szeretnél
ölelésekbe csappanó rémálom-virágokat életbe lehelni, de egészen más vágyak
közepette semmi sem éri meg a frusztrálóan bizsergető más-marcangolást.

Egy
tóba beleremegett mosoly is csak valamiféle harctalan fölényességet hoz, amiért
a szívedet adnád, de nem változnál az állandóságért.

Hiába,
Te is csak ugyanazt adod neki, amit a többi seregtelen szereplő, játékokba
viszed és magaddal, el, a messzesége, de a magányodon nem segít a vágy, hogy
belepusztulj egy lehelletébe.

Érzel,
érzed és érezni akarod, Sohaországban egy marcona képként, és képzeleted ólomüvegén,
átlátszatlanul parázsló kunyhódként.

Menedekéket
keresel, menekülést egy éjszemnyi hatalomért, de annyira, de annyira semmi ez
az egész.

Szakad
rólad a víz és okokkal próbálsz vigaszt nyerni, de a széptelenség magánya nem
visz sehova.

Nem
lennél magad a végzetéért, de véréből hímzett testére mindennél jobban
szükséged van.

Próbálsz
benne lenni, próbálsz sikoltani, káprázatokat szülve a lelkedben táncoló
főnix-madárként vörösen felizzani, de neked csak a zöld…Csak az él benned.

Csak
a zöld és azt vonnád magadhoz, szorosan, ha hagyná, de végül mégiscsak
vesztesként állsz a dobogó legfelső fokán.

Akarod,
hogy végigsimítsa bőrödet csak a másokat érintő szénaszínű szemével, de tágra
szűkült pupillái mögött csak a de, csak a de, és mindig csak a de.

 

Tele
van minden ezzel az egyszerű, de félelmetes szóval, hogy

 

de.

 

Hiába.
Legvégül minden teremtény egyedül néz szembe a halállal
.