Tizenöt éves
koromban írtam egy listát. Azok a számok szerepeltek rajta, amiket szerettem
volna, hogy lejátszanak a temetésemen.
Persze az
ember ízlése változik, és nyilvánvalóan nem szeretném, hogy az akkori
kamasz-lázadó punkrock kedvenceim melankolikusabbra sikeredett, az átlagostól
talán kifinomultabb, de alapjában véve a közhelyes megjegyezéseket, trágár
szavakkal elért provokatív szövegvilágot nem mellőző zenéket játsszák utolsó
földi utamon.
Persze
kétségem sincs felőle, hogy nekem akkor már mindegy lesz.
De azért van,
akinek nem. Aki fontos. Akit nem szeretnék bántani még azzal is, hogy a
gyászába holmi prostituált Szűz Máriák képei keveredjenek.
Az ember változik. Nő. Fizikai értelemben persze már
csak széltében, az esti –
szobatársakkal vagy kollégiumi szomszédokkal történő – pizzarendelések
hatására.
De
szellemileg, merem remélni, hogy még változok. Valami jó irányba. Nem akaródzik
most nagyon mélyen belemenni a jó és a rossz viszonyába, a relativitás
filozófiai rejtelmeibe, a jó alatt értsünk valami standard
világerkölcsöt. Alapvetően a nagy világvallások jelen esetben ebben
többé-kevésbé egyet értenek. Hiába, van azért nekünk hatszászhatvanhat
parancsolatunk. Azontúl, meg úgyis mindegy.
Kiegyensúlyozott
fejlődésre vágyom, de természetemből (csak hogy mindenekelőtt a saját hibáimat
említsem), körülményeimből és ebből a mesecsodás korerkölcsből fakadólag
én csak radikális változásokra vagyok képes. Mindent akarok, enyém a világ, itt
és most. Vagy a semmi. Olyan hullámzásokra vagyok képes, hogy az valami
fantasztikus. Felülemelkedem a legmélyebb problémákon, és megakadok a
felszínen. Úszok az alján, nem fulladok bele, de a kétméteres lagúnában elfog a
pánik.
Félek a
partravetődéstől, talán ez a nagy baj.
Ha hinnék a
sokat látott-hallott-olvasott jóslatokban, horoszkópokban, meg a születési
időpontomból fakadó következményekben, akkor elmélyülten láthatnám is az
összefüggést. Halak vagyok, vízre van szükségem, úszni akarok.
A sekély
vízben meg egyébként is nagyobb a horgászveszély.
Vonaton ülök épp. Lágyan haldoklik fülemben a
dallam. A Rekviem egy álomért című film legismertebb zenéje. Végtelenítve.
Nézném a tájat, ha lehetne, de a felkapcsolt villany miatt az ablakra pillantva
csak saját elmosódott tükörképemet látom. Fáradtak a szemeim. Fekete a felsőm.
Az a pirosas gallér talán életet vihetne az egészbe, de valahogy nem. Olyan széptelen az egész.
Zenét váltok. Csakaminimal. Happiness egy
Hatemachina nevű magyar DJ-től. Párizsban él talán most. Bár nem vagyok benne
biztos.
Boldogság a
Gyűlöletgép-hölgytől. Hm.
Tudom, hogy tehetnék valamit az előrelépésért.
De nem vagyok
benne igazán biztos, hogy ez az, amire vágyódom, onnan mélyből.
Vannak
bizonyos céljaim, elképzeléseim. Elhatárolt valóságom, paradoxonokkal teli
művilágom, de ez lényegében semmiben nem különbözik attól, amit egyesek valódinak
neveznek. Nem hiszem, hogy el kellene hitetnem magammal, hogy van ennek az
egésznek bármi értelme.
Unaloműzés ez az egész, maradjunk ennyiben. Vagy
legalábbis maradok magammal ennyiben.
Az utóbbi
időben foglalkoztat ez a gondolat. Biológiai lényként egyetlen célom, hogy
vegetáljak és reprodukáljak. Lét- és fajfenntartás. Oké, ezek érdekében fel
kell mutatni némi fejlődést. Kitalálták a robotgépet, a traktort meg a csudihipiszupi
egyéb eszközöket. Vannak gyógyszerek, meg használható fűtés is. Ennyit a
létfenntartásról. A fitnessteremben izmosra izzadt testem tetszik a másik
nemnek. Szőke a hajam, meg intellektuálisan el tudok társalogni Nietzsche
gondolatairól. Jelenleg nem igazán áll közel hozzám a gondolat, de akár
fajfenntarthatnék is, ha nagyon akarnék. Persze nem akarok.
De csinálok
mást is, ami már túlmutat biológiai funkcióimon.
Könyvet
olvasok. Szépirodalmat. Írok. Is. Zenét hallgatok, kilakkozom a körmöm,
disneyhercegnős posztert ragasztok a koliszobám ajtajára.
És mindezt
miért?
Ez tesz
emberré? A funkciómon túlmutató tetteim és gondolataim?
Egy férfi a fülemben
lángokról énekel. Porrá égésről, hőről, akaratról. Szellemi értelemben, de
tekintve adott zenei stílust akár biológiai túlégésről is beszélhetünk. Pörögd
halálra magad, picim.
Nem hiszem,
hogy el szeretnék égi a lángokban. Persze, hogy nem hiszek benne, de akkor is
halak vagyok, vízöntő aszcendenssel. (Tudom, hogy hogyan kell kiszámítani, meg
hogy milyen hűdehajde óriási jelentősége van ennek az aszcendens-dolognak, azt
is átérzem. De még mennyire! De hogy mit is jelent ez pontosan? Elképzelésem
sincs.) A halak vizes jegy. Ez eddig stimmel is, hosszú évek állhatatos
önszuggeszciója, meg az egy-két nyaralásnak köszönhetően szeretem a vizet.
Fürdeni. Úszni. No persze, csak korlátozott mennyiségben. A vízöntő földjegy.
Nem is tudom. Megvagyunk, köszönjük szépen, azt hiszem. Elvagyok a
metróban, meg a szép erdőben, de odalent a föld mélyén azt hiszem mégiscsak
kevésbé tágasabb, mint a tengerben.
Mindenesetre,
tűz, az nagyon nem.
Újraolvastam
az előző bekezdést: nem hiszem, hogy el szeretnék égni a lángokban. Még nem.
Most valami pszichedélia. De nem hiszem, hogy sokáig
fog menni.
Túlpörgeti az érzelmeimet, nekem meg most valami
igenegyszerűség kell. Kellene.
Micheal Andrews: Mad World. És akkor erre most nem
is kell írnom semmit, azt hiszem.
Mert
egy kicsit vicces és egy kicsit szomorú is, hogy a legszebbek azok az álmaim,
amelyekben haldoklom.
Sarwyn 