Ékszerek nélkül

Fekszem
az ágyamon és a szomorúság libbenti szárnyait felém. Nem hittem benne, hogy
elmehet, hogy a pusztítás hozhatja világát. Mardosva. Égve. És én csak vártam
rá.

Persze az ember tizennyolc évesen ne akarja
megváltani a világot, de ha most nem, hát mikor?

Elmenekülhetek selymesen
simogató digitális álmok felé, vagy akár a valóságba is. Puha álmok vihetnek
dicsfénytelen remegésekbe, de én mégis
inkább a hangtalan magányt választom.

Vagy
az irigység, ó, igen, persze, ez is itt van. Unatkoznánk nélküle, végtére is,
mire vagyok, ha nem arra, hogy mutogassam magam? Az ember alapvetően sárga, persze
nem a szó szoros értelmében. Bár szeretem a kínaiakat.

Annyi
teher van a mellkasomon, fizikai meg pszichés értelemben is. Vagy fordítva? Szerintem
teljesen mindegy. De a könnyek nélküli sírás már nem ad megnyugvást. Csak a
csend. A madarak. A szabadság.

Szabad
vagyok? Majdnem teljesen hiszem, hogy nem, bár valószínűleg ennek az
ellenkezője is maximálisan igaz.

Szeretném
megérinteni, de visszahúzom a kezem. Félek. A saját magam rabja vagyok.

Álmodom.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: