Archive for április, 2007

április 25, 2007

11 nap

Igen, tudom, sablanos, klisés, infantilis. De nekem tetszik. És jelen pillanatban minden szálba belekapaszkodok, ami erőt ad, és aminek fogyasztása után nem pusztul el a kelleténél több agysejtem.
Nektek is ajánlom, és sok szeretettel postolom. Force with you 🙂

– Miért, Mr. Anderson, miért?! Miért?! Miért
csinálja? Miért kel föl? Miért harcol tovább?! Talán azt hiszi, hogy valami
többért küzd most, mint a saját élete?! El tudja mondani, mi az? Tudja
egyáltalán? A szabadság, igazság, talán a béke, esetleg a szerelem? Illúziók,
Mr. Anderson. Az észlelés játékai. A labilis emberi elme ideiglenesen kivetülő
délibábjai, amikkel próbál megalapozni egy értelmetlen és céltalan létet,
amelyik pontosan olyan mesterséges, mint maga a mátrix, noha olyan bárgyúságot,
mint a szerelem, csak az ember teremthet. Ön bizonyára már látja Mr. Anderson,
bizonyára tudja, hogy nem nyerhet, tehát értelmetlen a harc. Miért, Mr.
Anderson? Miért?! Miért ilyen makacs?!
– MERT ÍGY DÖNTÖTTEM.

április 24, 2007

Kávéház a Bibóban – Somogyi Márti és barátai :)

Ma este hatkor (azaz 2007. április 24-én, 18:00-kor) Bibós Kávéház kerül megrendezésre Somogyi Márti szervezésében. Fellép a tizenkettedik évfolyam krémje ;D  és még sokan mások. A helyszín az aula, belépő nincs. 😉   Sok-sok remek produkcióval várunk mindenkit, no meg sok-sok szeretettel (de amúgy ezzel csak a Timi 😀 )! Ez lesz az év eseménye, ne hagyjátok ki!  :))))))
április 13, 2007

nem kifejezetten jó versek, sőt, de a hangulatomat árnyaltan tükrözik

Az ég, ez a puha fagyott
messzeség

A föld, ez a felforrt s
elgyötört

Test alkotja halandó világom

És a fekete selymen át már
csak a pusztulást látom

Csak libegek

Ezüstből koporsó, félelemből
hegyek

Kínokból tenger, s könnyekből
lehet,

Hogy felépítem majd bársony
síromat

És vérző angyalok festik meg
majd halotti arcomat

…és a bíbor angyalszín bőre
alatt a koporsó zengi tajtékát…

április 12, 2007

Coyote és Ösvény

                Az utóbbi hónapokban elvesztettem két, számomra
nagyon fontos embert. (Igazából többen is lettek volna, de csak ez a két fiú
ment el fájdalmasan, végzetesen. A többiek visszatértek, megbocsátottak,
megbocsátottam. Velük most békesség van, barátság, szerelem. Szeretet.)

                Furcsa, nem is igazán tudom, miért írok erről a „nagy
nyilvánosság előtt”. Elé.

 A legkézenfekvőbb az lenne, hogy szeretném
közölni az érzéseimet mindenkivel, persze elsősorban a barátaimmal. De a puszta
igazság az, hogy a jelenlegi barátaim (ez annyira szörnyűségesen, és
materialista-realista-számító-érzelemmentes gép-szerűen hangzott, hogy abba
beleremegtem. Jelenleg a barátaim. Copy. Save. Delete. Please choose a pain.),
azok körülbelül sejtik, illetve érzékelik, hogy mi játszódik le mostanában
bennem, de akiknek ezt mint valamely ismeretlen információt szeretném átadni, azok
ezt nem is fogják olvasni.

Az
a két ember.

De
nem baj. (Persze, már hogy ne lenne baj. Mert fontosak nekem. Mert hiányoznak.
Mert minden nap eszembe jutnak, és nem tudok semmit, de semmit sem tenni azért,
hogy újra mellettem legyenek. Csak ha kifejezetten őszinte akarok lenni, akár
magamhoz is, akkor vallom be: túlzottan sok –legalábbis a kelleténél mindenképpen
több-, a fogyasztói társadalom tinédzserei számára készült
romantikus-szentimentális filmet láttam ezeddig, melyek hatására a szemem elé
idéződik a kép, ahogyan odajön hozzám az, akit szeretek, átölel, vagy még azt
sem, csak elkezd velem beszélgetni, mint a régi szép időkben… Persze aztán
csörög az óra, és rájövök, hogy ők már régen nem olvasnak semmit, ami velem
kapcsolatos, pláne nem az ’internetes naplómat’.Au.)

A
két fiú. Különös, de mindkettő szerelemnek indult, majd barátság lett belőle,
most pedig mindkettő messze van tőlem. Az egyik több száz kilométerre, a másik
csak háromra (bár még sosem mértem le az iskolánkban az azonos folyosón lévő
osztályok közötti távolságot, de nagyságrendileg körülbelül tényleg néhány
méter lehet). A szellemi távolság azonban fényévekben mérhető. Távolság,
szeretetlenség, mosolyhiány. Pedig már egy egyszerű szia is jól esne, de a lenéző-bántó
pillantások még ennél is fájdalmasabban a lelkembe marnak.

Nem
is akarok többet írni vagy beszélni róluk. Bár gondolni még biztos fogok rájuk.
Mert szeretem őket. Vagy azokat, akik voltak, és aki én lehettem mellettük.
Saját magam.

„Búcsúzóul”
két alkotást fogok közölni, noha jogtalanul, hiszen nem kértem engedélyüket,
hogy a világhálón publikáljam műveiket. De ennyi talán még nekem is kijár
belőlük. A csodájukból.

 

 

Cz.S., Coyote:

 

Közeleg
a távolság

Nem akarok semmit már
Üres szemmel rád néznek
Nincs ereje a kéznek

Hiszen ugyan az minden
És vészkijárat nincsen
Elpusztult álomhatár
Most rád talál a halál

Nem ismerem a hullát
Csak a test az enyém
A jellemed a kurvád
De nem tudják, hogy szegény

Min halálhörgés kertből
Ez is épp olyan csendes
Kitépték szívem ötször
Nevetve most az repdes

 

 

S.Á, Ösvény.:

 

fekete aurám

 

mámor illatú lakkba fojtott,
fekete bársony
párnán

heverő élettelen hideg
arcomon már
nincs fájdalom, csak a kárpiton túlra

nyúló ábránd
ó, a lényemen ütött hasadék megbocsátón
tátong rád
csakúgy mint ronccsá szeretett szád

mit most föld tömne el
ha véren élne bennem a bosszúvágy
ó, te szenvedés-tollú madár!
neked a szeretet az utolsó menedék
mielőtt végképp megfoljt a feketeség.

holdfényben ázó, alvó rét zöld
selyme vár
te megszenvedtél, szenvedtettél sok
Tükörtelen lelket már.
mégsem sikítom testedbe, hogy nyeljen
homály!
a véren nevelt szájak játszmáját én nyertem.
így kettőnket burkolt boldogságba fekete
aurám

 

bár én már holtan élem mindezt meg
a menny csak azokra vár
kiknek a pokol nem tetszett
ezt értsd meg és csókold magad végre
az égbe!

 

ölelje hát tagjaim illatos,
fekete föld
felnevelt a halál
tisztább a Tükör
A lányom vagy már!

 

 

„És tudod,
megtiszteltetés volt.”

április 12, 2007

Ékszerek nélkül

Fekszem
az ágyamon és a szomorúság libbenti szárnyait felém. Nem hittem benne, hogy
elmehet, hogy a pusztítás hozhatja világát. Mardosva. Égve. És én csak vártam
rá.

Persze az ember tizennyolc évesen ne akarja
megváltani a világot, de ha most nem, hát mikor?

Elmenekülhetek selymesen
simogató digitális álmok felé, vagy akár a valóságba is. Puha álmok vihetnek
dicsfénytelen remegésekbe, de én mégis
inkább a hangtalan magányt választom.

Vagy
az irigység, ó, igen, persze, ez is itt van. Unatkoznánk nélküle, végtére is,
mire vagyok, ha nem arra, hogy mutogassam magam? Az ember alapvetően sárga, persze
nem a szó szoros értelmében. Bár szeretem a kínaiakat.

Annyi
teher van a mellkasomon, fizikai meg pszichés értelemben is. Vagy fordítva? Szerintem
teljesen mindegy. De a könnyek nélküli sírás már nem ad megnyugvást. Csak a
csend. A madarak. A szabadság.

Szabad
vagyok? Majdnem teljesen hiszem, hogy nem, bár valószínűleg ennek az
ellenkezője is maximálisan igaz.

Szeretném
megérinteni, de visszahúzom a kezem. Félek. A saját magam rabja vagyok.

Álmodom.

április 4, 2007

have a Wonderful Day, my friends :)

április 3, 2007

Hát látni vagy látszani semmi más, csak álombéli álmodás?

Lehet hogy ez egy kicsit tömény így, már ha olvassa valaki, amit kétlek, de azért postolom ma ezt harmadik asszociáció-játékomként, mert ez aktuális. Most írtam. A mai érzéseimet tükrözi.

Paradicsom-mámori pusztaszerű
szépség én nem lennék a méregtelen faggyú hatalmas embertelenségeiben vér
atmoszférája a kicsinyen pusztát lebbenő elmúló messzeségeknek tamtam hangok
részeges elfutás a havon és alkalomadtán marcangoló medvetigris virágok. Éltve hagytál
a szabadság omladozó sugarak márványos segítség katedrális haggy bennem virágzó
szivárvány tavaszom amikor a mindenség kapva kapott a hatott alkalmas
merkúr-hatalmakon bennem levegő libbent és nem kívántam elmúlást basszusgitár
libben és barna fürtök a kő meg a kutya és az illat ahogyan húzódsz a sötét
talpak hatalmasak én egyedül marcangolok viták meg nem születve semmivé halva
gyatra merengések vatikán gyönyör királyságok mártaurusz halom-papok pompa
barokk izmok sorvadva hanyatlanak asszociáció-játékokba és az ajka savas
savasak az ajkai ott a mélységes messzeségben beüvöltve állom az álmom és
hittem de megfulladva csak a porzó sivatagként mártottam sajtos szépséges olasz
martini álmokat fergeteges hatalmas tengerszín cigaretta omlad a tested
érintésének sugara omladozik omladozik és könnyezem. Baráti ölelések, a
farkas-imák arcladozó semmivé válása, kurva, a buszon, egy ajak, ölelj ölelj
támaszd hát a térdem a messze elmúló táncok között….

április 3, 2007

Hangulat-foszlányok. Ezek is régiek. Mint a vers-szerűségeim.

Királylány

Olyan hatalmasnak érzem a
világot amelyben a létezésem csak egy röpke színfolt és a mámor nem hozza meg a
látványt amiben részesül a táncos a lépdelő messzeség hogyha az élet bennem
virágzik egy újabb pillanattal akkor a már elmúlt és soha többé nem is jön
vissza mert én is érzem hogy benned nincs annyi mint bennem vagy sokkal több de
ezen nem szeretnék gondolkodni mert a világ összetöri a szívünket és mi vérzünk
a kínoktól noha soha nem is fáj semmi csak megmart a kígyó anyám! Adj
orvosságot vérző-fájó sebeimre de te visszautasítod pedig annyiszor kértem és
te újra megalázol és én már sírni sem tudok könnyezni sem vérezni sem hullatni
az árnyas nappalokat csak élvezni ahogy végigfut az ered minden csepp vére a
márványpadlón és hogyha soha többé nem is születünk újjá legalább láttunk egy
királylányt aki elsírta a novellát amelyben soha nem történt semmi csak a néma
virágzás és kívánjuk hogy legyünk benne oly nagy erővé ami senkiben nem indul
újjá csak a vak szerencsében a kínzó messzeségben. Add istenem hogy ne lássam
meghalni mert abba beleszületnék és akkor már semmi nem létezik csak a sajgó
tükrök amelyek semmi felhővé teszik a szellem királyságot amelyben élünk
létezünk egy ufó van felettünk és mi mégis nevetünk jaj az őrület hogy
csapkodja király virágomat és ne hagyj még egyszer meghalni a poros éjben az
újjászületés úgy fáj nem akarok oda menni ahol nem a fénybe burkolózott ázott
madarak énekelnek pedig odavaló lenne már az út ahova a lépés könnyed
tisztasága visz az isten elfelejtett pedig a kiáltásaimban csak őt keresve
szeretek elengedem nem hagyom közeledni miért nem teszem meg azt amit akarok
várják tőlem a mást vár tőlem valami beteg világ egy esetlen pusztulást de én
nem hagyom meg neki sokkal több vagyok mint a semmi vagy ha semmi is vagyok
akkor is túljutok a messzeségeken és olyan fény-gyermeki ábrándokat szövök
amelyet soha senki vagy mindig mindenki és a királylány már nem kiált…

Szeretkezés

Mutass egy gondolatot egy
érzés-szövevényt amibe nem hal bele senki amit nem mardossa majd úgy a világ
hogy bele fájva sajgó sebeim virágoznak és nem kívánunk egyebet csak hogy
könnyezzen a Nap a mosolyokon én kívántam neki egy végtelen ítéletet. szenvedni
egy olyan vasban ahonnan nincs kiút csak az atomok szövik körül a mutató
molekulák édes kis szövevényét a szerves a szervetlenné alakul hogyha nem lenne
lét és anyagiba borulva veled létezem eggyé válunk mert kéj benned a molekulák
viszik a genetikáid hogy benned legyenek a hormonok táncol egy érzésvilág ami a
küszöbön könnyezik nem mert nevetsz szállsz messze nem érzed a fájdalmat és nem
égsz el csak valami megszűnik létezni körülötted auralátványt nyújt a
mulandóság hogy kívánom még az én érzéseim kavalkádjának tudva lenni a sikamlós
valóság tetszetős hitvilág majd benne újjászületek tegyél engem olyan alkonnyá aki
hajnalba fulladva játssza hogy virág hogy lány ami kér egy tiszta verset és nem
érzi a falat súlya bennem az égi kiváltságok is érzik a végtelen futó mámort és
nem akarod te sem tükörben látva érezve kérj kívánj mert ma én vagyok te és nem
különbözünk ős káosz tisztaság eggyé válás a hurrikán közepe a csend és mi itt
vagyunk ebben és élvezzük vagy gyűlöljük az nem kiváltság hogy létezel vagy…

április 2, 2007

Versek. Inkább hangulatok. Postolok párat a sajátjaim közül :$ :)

Mézillatú furcsa lelkek bizarr katedrálisa

Szivárványszín csendet üt az utolsó óra

Égi hatalmaknak cseppangyalú bársonya

Fut rajtam a világ, ha tudom nincs hova

(Mennem)

Égi kéj és vad gyönyör furakszik a lápon

Rózsaszirmú simogató zátony

Körülölel, megfolyt, becsomagol

És a varázsló kapuján már a halk zaj trónol

Megértettelek

Ahogy belém furakodtak a rózsaszín kacajok

A vízesés kiszárította a fakó hajnalt

És én ájultam hullottam vértől díszes ágyadba

És éjtől lucskos a lepel

Halott vaskos karok marása

Éntelen pusztuló Messiás-imák

Vágytól reszketve porzik fakó arcom

Víztelen hemzsegek eltolult magányba

Ambróziám fagyottan kullog a jég kunyhóiba

Ments meg könyörgöm a feledéstől



Festett, csupasz lég

Elmart, táncoló kínok

Halandó selypítés a lombok
között

Miért teretmtettél, Uram,
örökkévalóságra?