Archive for február, 2007

február 12, 2007

Egy csepp vagy az egész óceán?

„Minden
élet, akár a hópehely: távolról egyformának tűnik, de rejtélyes erők egyszerivé
és megismételhetetlenné formálják – vallja Orhan Pamuk. Valóban, milyenek
vagyunk: egymást ismétlők vagy mindig újat mutató egyediek? És megismerhetjük-e
a mások szívében lakozó szeretetet és fájdalmat?

Egy csepp vagy az egész óceán?

Véleményem
szerint eme kérdés megválaszolásására egy élet sem elegendő, hiszen ha a
legnagyobb bölcsekhez, gondolkodókhoz, szentekhez fordulunk, mint például
Lao-Céhoz, Buddhához, Arisztotelészhez, Jézushoz, Hamvas Bélához, vagy a
„kisebb”, kevésbé ismert és napjainkban is tevékenykedő alkotókhoz, Müller
Péterhez, Szepes Máriához, Popper Péterhez, esetleg a brazil származású Paulo
Coelhóhoz, meglepve de akár messzemenő következtetéseket levonva kell
megállapítanunk, hogy sem a múlt, sem a jelen nagyjai nem tudtak választ
találni kérdésünkre, noha műveikből mindenképpen kivehető, hogy a probléma őket
is foglalkoztatta, és egyes alkotásokban hosszabban is boncolgatják, de a
sokszor önmagukkal is ellentmondásba keveredő eszmefuttatások végeredménye
sajnos valójában még nem született meg.

Mindezek
ellenére én mégis megpróbálok választ adni erre a nem mindennapi, ugyanakkor a
végletekig triviális kérdésre: ki is vagyok én?

Egy
csepp vagyok az óceánban, az élet hatalmas tengerén, amelyben sodródom egyik
partról a másikra, néha a felszínre kerülők, máskor a legsötétebb mélységekig,
olykor egy hal kopoltyúján táplálom az életét, esetleg egy hajó fenekéhez
tapadva ismerem meg a világot. Magam vagyok az óceán? Nem hinném. Sőt! Igazság
szerint, ha nem lennék, az óceán, tőlem függetlenül létezne, hullámozna, élne!
De azt is hozzá kell tenni, hogy az óceán belőlem és a hozzám hasonló
sorstársaimból épül fel.

Müller
Péter magyar drámaíró írja egyik művében, hogy a vízcseppek, ha elhagyják az
óceánt, rendkívül magányosnak érzik magukat, az óceánba, „ősi anyjukba”
visszakerülve azonban hiányolják önálló, egyedi állapotukat.

A
világ egyik legismertebb könyve, a kereszténység Bibliája kissé különböző, de
lényegében megegyező hasonlattal élve mondja el ezt: Ádám és Éva nem érzik jól
magukat a Paradicsomban (másképp miért ennék meg az almát, ha nem elvágyódásuk
miatt?), kikerülve azonban rájuk szakad a lét elviselhetetlen nehézsége, a
halál, a rájuk váró küzdelem súlya.

Madách
Imre Az ember tragédiája című művében mutatja be, korokon, éveken, évszázadokon
átívelve, hogy nincsen új a Nap alatt, az élet alapvető konfliktusa minden
ember életében ugyanaz, a különbség csupán abban rejlik, hogyan próbáljuk meg
megoldani problémáinkat. A szeretet és a félelem kettős harca folytonosan dúl
bennünk, és győzedelmeskedni valójában egyik sem tud. Ádámnak mindig hiányzik
„valami”, soha nem találja boldogságát, békéjét, ahogyan Goethe Faustja sem.

Antoine
Saint-Exupéry A kis herceg című fantasztikus alkotásában (mely tulajdonképpen
gyermekkönyv, de a felnőtt olvasók is határtalan mélységeket feltáró sorokat
olvashatnak benne) a főhős bolygók sorát látogatja meg, melyek lakói különböző
– bizarrnál bizarrabb – módon próbálják megtalálni saját magukat, a saját
boldogságukat, de valójában mindegyik kudarcot vall: a király nem uralkodik
senkin, az üzletembernek csak papíron van vagyona, az alkoholista – ördögi kört
szülve – azért iszik, mert szégyelli magát részeges életmódja miatt, a tudósnak
valójában semmilyen tudása nincs és így tovább. A kis herceg minden bolygóról
való távoztában szomorúan, de egyszer biztosabban vonja le a következtetést: „A
fölnőttek bizony nagyon furcsák.”

S
hogy vajon megismerhetjük-e a másik ember szívében lakozó szeretetet és
fájdalmat, arra szintén Exupéry sorai válaszolnak, melyekben leírja a kis
herceg és s róka találkozását. Ekkor a kis herceg még nem szelídítette meg a
rókát, számára ő csak egy a száz- meg százezer róka közül, és a kis herceg is
csak egy kisfiú a róka számára a száz- meg százezer kisfiú közül, de miután
„kapcsolatot teremtettek”, különlegesek, „egyek” lesznek egymás számára.

Így
van ez velünk, emberekkel is. Az utcán szembejövő öltönyös-nyakkendős
üzletember számomra csak egy arc a másik hatmilliárd közül, de ha elbotlom egy
kőben, és ő felsegít, akkor számomra azzá a szimpatikus fiatalemberré válik,
aki segített nekem, aki figyelt rám, s akinek élére vasalt inge mögött én nem
már csak egy hidegfejű brókert, hanem egy dobogó szívet és egy páratlan,
megismételhetetlen, egyéni sorsot fogok látni.

Paulo
Coelho Veronika meg akar halni című könyvében a főhősnő, Veronika huszonhat
éves, középosztálybeli, értelmes, csinos és kedves nő, akinek számtalan barátja
van, udvarlók hada veszi körül, egy könyvtárban dolgozik, szép reményű jövő elé
tekint. Egy verőfényes tavaszi napon azonban úgy dönt, hogy megöli magát.
Bevesz két doboz altatót és pár perc múlva elsötétül előtte a világ. A
következő kép számára egy kórterem, ahol a körülötte tevékenykedő nővérek és az
orvos közlik bele, hogy az öngyilkossági kísérlete sikertelen volt, jelenleg
egy elmegyógyintézetben van, de a szíve a nagy mennyiségű altató hatására oly
mértékben károsodott, hogy hét napon belül meg fog állni. A lány ennek
valójában örül, hiszen – saját elmondása szerint – nem csupán hirtelen
felindulásból döntött a halál mellett, már hosszú ideje fontolgatta ezt a
„lehetőséget”, melynek oka igencsak egyszerű: nem akart átlagos, hétköznapi
életet, rutinszerű munkát, házasságot, kertesházat, kutyát, autót, gyerekeket,
szeretőt, válást, elhízást, nyugdíjaskort, egyszóval unalmat, és mivel egy
izgalmas életre esélye (akaratereje? kitartása? elhatározása?) sem volt, úgy
döntött, hogy ezt az utat választja.

Az
elmegyógyintézetben azonban megismerkedik számtalan különleges emberrel, egy
depressziós nővel, aki anyja helyett anyja lesz a hátralévő hét napban, a
pánikbeteg Mariával, akivel sokat beszélgetnek az „élet nagyon dolgairól”,
valamint egy autista fiúval, akivel egymásba szeretnek.

A
hét nap alatt Veronika megtanulja ezektől az „őrültektől”, hogy mindannyiunk
élete egyszeri, egyedi és megismételhetetlen, és csak rajtunk múlik, hogy
minden egyes pillanatot kihasználunk-e vagy sem.

A
könyv végén meglepetésszerűen kiderül, hogy Veronika mégsem fog meghalni,
orvosa valójában azért hazudott neki, hogy rádöbbentse a „Carpe diem!” mondat
valódi értelmére: nem csupán az „Élj a mának!”, hanem a „Használd ki a pillanatot!”
elmélyült bölcsességére.

Mi
a válaszom hát a kérdésre? A válasz a távlatokban rejlik.

Az
óceán felett elrepülő sirálynak én csak egy vagyok a végtelen számú vízmolekula
közül, mely az óceánt alkotja, de annak a kis halacskának, aki lenyelt engem, én
adom az életet.

Reklámok