ÖNARCKÉP
Barátom, ki azt mondod, ismersz engem,
nézd meg szobámat: nincsenek benne díszek,
miket magam választottam; nyisd szekrényemet:
benn semmi jellemzőt sem találsz.
Kedvesem és kutyám ismeri simogatásom,
de engem egyik sem ismer. Ócska hangszerem
rég megszokta kezem dombját-völgyét,
de ő sem tud mesélni rólam.
Pedig nem rejtőzöm – csak igazában nem vagyok.
Cselekszem és szenvedek, mint a többi,
de legbenső mivoltom maga a nemlét.
Barátom, nincs semmi titkom.
Átlátszó vagyok, mint az üveg – épp ezért
miként képzelheted, hogy te látsz engem?
MEGHALNI
Birsalma-illatú, gyöngyház-tekintetű
s a hangja mint harang és messzi hegedű
s mind több és tétován sűrűdő lépteikre
felbődül és lerogy az űr sok-szarvú ikre,
átzudul a hideg, mindent elönt a kék!
Elönt a kék vonzás és villámló ekék
s égő tüskék fölött a Meztelen viharja
redőzve ráborúl a horpadó talajra,
megreng az édesség vad fészke, cifra tál,
s a mozdulatlanúl terjengő fénybe száll.
ECCE HOMO
Szem: magány.
Lenn út, fenn pára,
át hegy cipel.
Koponya: cella.
Kinn zárt,
benn végtelen.
Nyitott szem
ködbe húnyt.
Csukott szem
befele tárt.
Test: határolt alak,
sas száll
maga fölé.
Fáklyátlan csillag
sötétben
kel sötéten,
a világosság királya
AZ ÖRÖK HOMÁLY
Ülök a napsütött falon
s egy árnyékon gondolkodom.
Bokám körül hűs áradat
birtokba vette lábamat.
Ahogy növekszik, ő az éj,
mellemre és fejemre tér.
Terjed hamar, nincs semmi más,
csak ő, a teljes pusztulás.
Egykedvű, nem bő, nem szoros,
ősidő óta otthonos.
CSEND
A félig nyitott ablakon
behajol a szél a szobába,
a világűr csendje, magánya.
A bútor szögletétől
a légi fellegekig
és az égi csillagokig
a csend vonulása lakik.
Rozsdája
a lárma.